A lelkünk köré kell gubót szőnünk
Vannak könyvek, amikről nem érdemes írni. Vannak könyvek, amik nem érdemlik meg, hogy írjanak róla. Vannak viszont olyan könyvek, amikről nem lehet írni. Miért? Mert vannak könyvek, melyek varázslattal rendelkeznek, s szavakkal, ezt a varázslatot képtelenség kifejezni.Murakami Haruki, a Norvég erdővel nem nyerte el különösebben a tetszésemet, szép volt ugyan, érdekes, stílusos, emlegették sokat, hogy ez a japán Zabhegyező, azonban rengeteg szép, stílusos, érdekes könyvet olvastam már. Nem tűnt ki a sokaságból, feljegyeztem ugyan magamban a nevét, de maga a regény gyorsan jött, gyorsan ment, a filmet végig sem tudtam nézni, folyton elaludtam rajta. Évek múlva talán csak a címére emlékszem majd, a történetre részletekben és talán a hangulatára. Egy elmegyógyintézet fog felrémleni nekem, egy magányos fiú, egy magányos lány, a közös barátjuk, aki öngyilkos lett.A Norvég erdő kispályás kezdés számomra a 1Q84-hez képest. Rengeteg egzisztencialista regényhez volt szerencsém (szerencsétlenségemre), nem adott többet és kevesebbet, mint sok más író.Az 1Q84 viszont egy lapon sem említhető más regényekkel, amiket eddig olvastam. Talán mert minden regény benne van egy kicsit, idézi nekem Márquez Száz év magányát, nyílt utalás van Orwell 1984-re, Csehov is megjelenik a műben és rengeteg más csodálatos író hatását érzem, oly módon keveredni, ami egy varázslatos burkot von az ember köré.Leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, az embernek, aki kicsit is érdeklődik az irodalom, a pszichológia, vagy az élet iránt, annak ez a három kötetes mű kötelező olvasmány. Ajánlották már nekem, de a Norvég erdő miatt nem kezdtem neki sokáig, aztán mégis csak kinyitottam, s az első soroktól húzott magával az a világ, amit Murakami tökéletes módon, részletről –részletre felépített. Légből sző gubót az ember köré, szavakkal kisajátítva olvasója érzelemvilágát, olyan hangulatba ringatva, hogy már-már az sem tudja eldönteni, mi is a valóság. A történet egy jól megkomponált zenemű, hangjegyről- hangjegyre halad, folyamatosan, megszakítás nélkül, s a Hold hatását mi is érzékeljük, megzavarodunk.Aomame egy gyilkos, olyan férfiakat öl, akik nőket bántalmaztak, később ennek is kiderülnek az okai, Tengo pedig egy matematika tanár, aki szabadidejében írással tölti az idejét. Mindkettőjüknek hiányzik valami az életéből, és mindkettőjüknek kicsit több van a gyermekkorában, mint az szükséges lenne. A történet az ő életüket meséli el két szálon, de a szálak lassan egymásba keverednek, átfedik, alkotják egymást, s mi alig várjuk már a végére, hogy egymásba fussanak. Ez lenne az alapköve az egész regénynek, ugyanakkor ez nem maga a regény. Ezzel vajmi keveset mondtam a történetről, hisz az egészhez hozzájön egy kislány, aki regényt ír, Légből szőtt gubó néven, vagyis inkább lediktálta, egy öreg hölgy, aki nőket ment meg, ott vannak az öngyilkosságok, a szekta, hasonlóságok és különbségek, az élet fedhetetlen igazsága: nem minden fekete és fehér, a múltat nem lehet eltörölni, a dolgokat meg nem történtté tenni.Megjegyezném Orwell 1984-ével való kapcsolódását is a könyvnek, de erről elég sok szó esik benne, még az is megértheti, aki nem olvasta az előbb említett remekművet.De inkább képzeljünk el egy hajót, ami a tengeren ringatózik. Szívjuk be a sós víz illatát, ebben a bárkában csak mi ülünk, felettünk a kék ég, ragyogóan süt a nap, szemünket elvakítja, mikor felé tekintünk. A hullámok ide-oda verdesik a csónakunkat, de épp hogy csak egy kicsit, egyáltalán nem zavaró, egy anyaméhben ringatózunk, a nyugalom végig folyik a testünkön. Nincs miért aggódnunk. Nincsen mitől félnünk. A csónak megvéd minket, a ringatózás elaltatja érzékeinket. Lehunyjuk a szemünket, érezzük meztelenül bőrünkön a napsütést, mely felhevíti egész testünket. Nem sietünk sehova, kis szigetünk még messze van. Csak sejthetjük, hogy valaha oda érünk… ha nem, az sem számít igazán. Nincs vesztenivalónk. Még nincsen.A szél halkan dúdol a fülünkben, lágy, kellemes dallamot, néha vannak nagyon halk részek, néha pedig egészen hangosak, de nem elég feszültség keltőek, nem nyugtalanítanak még minket, ugyanakkor sejtetni engedik, hogy lesz egy pont, ahol addig fokozódik a hang, hogy muszáj lesz felrepülni egészen magasra, utána meg a zuhannia, egészen mélyre.Kinyitjuk a szemünk, körbe nézünk; körülöttünk más csónakok, más emberekkel. Néhánnyal talán találkoztunk is életünk során, elfelejtettük őket ugyan, de az arcuk rémlik. Van, akivel nem. S akad, akit sehogy sem tudtunk kitörölni az emlékezetünkből, mert beleette magát, s megdobogtatja évek múltán is a szívünket.Koccan a csónakunk. Egymásra mosolygunk, esetleg üdvözöljük egymást, talán veszekszünk egy kicsit. Később pedig kis hajónk tovább ring, a szörnyen hatalmas tengeren, mi csak reménykedhetünk benne, hogy nem maradunk egyedül és talán valaki átszáll a mi csónakunkba.Csak remélhetjük, nem egy álom ragadott minket magával, hanem valóban abban a csónakban ülünk és a körülöttünk elterülő mély tenger nem pusztán látomás.Maga Murakami sző gubót a lelkünk köré.Lilium12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.01.20 18:11:34, oldal 185 ms