Nem lenni egyedül
kép helye

Fotó: fotó: Jókúti György ( )

Pszichológiai látkép kivetített színháza. Most csak ez jutott eszembe, akkor ott, ahogy ültem és hallgattam, tudat alatt is mindvégig Földes tekintetébe néztem, azt kerestem, mintha így belé látnék, mennyire is őszinte az egész. Nem velünk nézőkkel, oké, nem csak velünk, hanem főleg magával. Ez a való életben is tökéletes játék; nézni a másikat, mintha csak ketten lennétek, a világ megszűnik létezni, s olyan érzés lesz idővel, - ilyenkor érzem azt, hogy talán tényleg igaz az, hogy a szem a lélektükre -, mintha elkezdenétek cenzúra nélkül megismerni a másikat. A szem beszédes. De a színházban lehetséges ez? Ha érdekel annak a személyisége, aki a színpadon van, rögvest megfog és nem enged el. Nem tudod levenni a tekintetedet róla, és ez olyan természetes, mint ahogy nem érzed magad kívülállónak, nem odavalónak, zavartnak, mert olyan, mintha mindig is e társaságban lennél minden második nap. Anélkül fogad be, hogy megkérdezné, ki vagy és honnan jöttél. Hallgatod a történeteket, és azon kapod magad, hogy talán ő most az egyetlen olyan ember, akivel le akarsz ülni beszélgetni, mert ahogy ő mesél, úgy érzed, te is nyugodtan mesélhetnél. Sőt. Mintha HOBO mindenkit megértene, de közben őt ki érti meg? Mintha HOBO mindenkivel egy összhangban lenne, de ő kivel van egyensúlyban?

"Itt, a színházban bevallhatok mindent, úgysem hiszi senki egy szavamat sem. Hogy utána könnyebb lesz? A fenét. A tapstól lesz könnyebb, hogy össze-vissza hazudhatok és megtapsolnak. Vagy igazat mondhatok? Nem hiszik el, de nem is kell, a lényeg az, hogy tapsoljanak… Ezért jó a színház. Itt minden lehetek, akár még önmagam is, úgy sem hiszik el. Akkor minek hazudjak? Az nem könnyű, munkaigényes dolog, ki kell találni mindent, aztán leírni, megtanulni és úgy csinálni, mintha..." – írja Hobo. - eképpen olvashatjuk el az estről szóló szinopszist a Nemzeti Színház oldalán. Már az olvasásnál nem tudod mit gondolj és mit várj. Már az olvasásnál kibuggyannak az ellentétes szavak a szövegből, te pedig nem mész utánuk, hogy elkapd őket. Már olvasásnál magadévá érzed a leírt szavakat.

De a színházban lehetséges ez a fajta nyíltság? Azt hiszed igen, hogy mindent megkapsz a másikból, de amikor kijössz a levegőre és leülepedik az a sok-sok perc benned, akkor rájössz, valójában, ténylegesen nem kaptál meg mindent. A felszínességnél több, de mégsem a teljes mélység. Eléggé megnyílik ahhoz, hogy ne rójuk fel neki, hogy nem nyílt meg teljesen. Monodráma.

Földes László, egykori kommunista belügyminiszter, mint apa. A Rákosi óvoda, az általános iskola, a rádöbbenés, miközben kihallgatja véletlenül két osztálytársának beszélgetését, akik azt mondták, hogy "jó fej ez a Földes, ki is áll mellettünk mindig, de ha nem lenne nagykutya az apja, ő sem lenne senki." A pillanat, amikor kicsit (?) felnőtté vált. Egy előadás a rendszerváltásról és a csalódottságról, a határokról, mindenféle határokról nem csak az országon, hanem a családon belül is. A négy éves vegyész suli után, az érettségit maga mögött tudva, nem csak az iskolától, hanem az akkori otthontól is búcsút véve, nekiindul az életnek. Szól az apáról, akivel kölcsönösen megtagadták egymást. A hosszú hajról, a rock and roll-ról, az utcai megtámadásról és hogy a lemezek mennyire szétrepültek, tönkrementek, mégis ott voltak a földön és próbálta őket felszedni. Nem magát, hanem a lemezeket. Mert mindenki próbálja magát erősnek beállítani, s egy-egy tárgyért jobban aggódik akkor, mint saját magáért, mivel az a tárgy maga az élete, a legfőbb kapaszkodója abban a percben, s inkább az, mint megmutatni, mennyire is gyengék vagyunk; vannak pillanatok, amikor nem mutathatjuk a gyengeségünket a külvilágnak.

A kisfia halála, az a megrendítő hinni akarás hogyan fordult át mégis a megkérdőjelező kérdésbe: Hogyha van Isten, akkor mégis hogyan engedhette meg, hogy egy kisgyerek meghaljon? Az örök dilemma. A magunkat hibáztató időszak. Az egyedüllét, hisz az akkori feleség elmegy az életéből. De most van új szerelem, lányai, és próbál jól élni. Még hinni is. S közben látod, ahogy össze van rakva, mégsem áll meg a kirakással. Soha nem áll meg? Folytonosság.

Érzed az elejtett szavak súlyából, a beszédes csend-szünetekből, hogy itt még tudna mesélni, hogy itt még van bőven, csak azért mégis megállítja egy gát. Vagy az idő és a dramaturg, persze. Érezhető valami küzdelem saját magával. Harc önmagával szemben. A gyerekkori tudat, hogy azért mégis mibe született bele, mindenhol ott lenni, mégsem mindent kimondani, van benne logika, hogy a lázadás felé vetette a sors. Valamilyen szinten mindenki lázadt, csak ő tovább is ment. Vagy kapott egy támaszt a zene által, egy otthont, ahová elmenekülhetett, kiszakadhatott a hazugság pincéjéből? De ha szerinte ők beleszülettek a hazugságba, a fekete-fehérségbe, abba, hogy igazából a hazugság volt az ő igazságuk; ha nem buktak le, természetes volt és öröm, ha lebuktak, akkor dühöngtek. De ha ő is ugyanezt tette, sokat hazudva, akkor mégis az ellen lázadt hazugsággal, ami hazugság volt? Mi értelme ennek a kettősségnek? Mi értelme a paradoxon viselkedésnek? - halljuk a fejünkben, vagy legalábbis én feltettem magamnak ezt a kérdést, s megfogadtam, hogy egyszer Hobonak is fel fogom tenni, s az volt a válasz rá, hogy természetes viselkedés. Mindenki azonosulni tud vele. A történetekkel, a szövegekkel, a színpadon lévő bábuk mindenki lehetne.

Mindenki.
kép helye

Fotó: fotó: Jókúti György ( )

A Kaszás Attila terem pont tökéletes helyszínnek. A színpadon üres arcú bábuk, amiket kronológiai sorrendben, egyenként veszünk át Hobóval. A kisbaba, az úttörő, a katona, a beatnik, a Rolling Stones, és a családapa. Ők a történet magjai, a főszereplők, s úgy tűnik, Hobo csak a mesélő, aki az ürességhez hozzáadja a lelket, a testet, a megértést, a kérdőjeleket, a múltat, az emberiséget, a jelent, a felismeréseket, a meg nem értettségeket, a harcokat, a szabadságot.

Mintha mindig boldog lenne, hogy igazából soha sem találná meg semmiben az igazi boldogságot. Mindig keresett valamit, mindig keresni fog valamit, közben pedig tudatos és önazonos. Ha egy elcsépelt mondattal szeretném kifejezni, akkor azt mondanám, "tipikus vízöntő", de nem fogok elcsépelt mondatot használni egy nagyon is nehéz estre, egy nagyon is nehéz elbeszélésre. Monodráma. Van egy mondat, ami mindig elhangzik az előadáson HOBO szájából, és ami mindig más jelentéssel bír, nem volt olyan pillanat, hogy ugyanazt jelentette volna. "Úton lenni boldogság." Szomorúan, vidáman, cinikusan, "maga vagyok Lucifer"-szintűleg, szarkasztikusan, humorizálva, lemondóan, mégis, ha csak ez az egy mondat lett volna kimondva egész este, akkor is tökéletes lett volna. Ez a kifejezés maga HOBO. S mindent magába foglal, talán még többet is, mint amit ő tud róla.

A katonaságban a konyhára tették, a beatben pedig meglelte magát, talán az egyedüli önazonos érzést ez keltette benne, a Rolling Stone pedig elővezette, rátette arra az útra, amin a jelenlegi és már ismert Hobo lett? Az apukája temetésén József Attila verset szavalt. "A hetedik te magad légy!" Ebből is következik, hogy nem csak saját dalokat fűztek ebbe az estbe, hanem egy részlet a Cseh Tamás: Budapestjéből is megszólal, ahogy Mick Jagger, Lennon, Baksa Soós János is. Zenészek, tanácselnökök és párttitkárok, akik más vicces nevet kaptak a monodrámában Hobo által. Minden viccnek a fele igaz. A családapaságával mintha mindazt, amit rossznak vél, jóvá akarná tenni: 'mindent megadok a gyerekeknek, hogy tudják, ott vagyok.' Nem mondja ki, de érezzük. Az egész estet érezzük. Annyi kérdőjel van benne, hogy az egész végül is mégis kiad egy felkiáltójelet, ami talán egy pont, ha közelebb lép hozzá az, akit magába enged.

Felnevetsz azon, ahogy és amit mond; egyéniség. S, hogy színház-e? A fene tudja. Ő nem színész, mondja, és azt is, hogy manapság már az is színésznek számít, aki elmond egy verset, semmi töltettel. Ne akarjunk mások lenni a szerepekben, mint akik vagyunk.

"Nem kerestem Istent,
Ő mégis mindig mellettem volt."


Valahogy így. Végszó volt: nem csak a "Halj meg és nagy leszel" végén, hanem magadban is. A címnek mindenkinél más lesz az értelme, de nekem megerősítés abban, hogy hagynod kell, hogy néha a lelked meghaljon és újjászülessen ahhoz, hogy aztán egyre nagyobbá válj.
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.04.21 15:21:03, oldal 303 ms