"Hát ez így kurva nehéz lesz"

Győri Balett: Egyensúly

Elfelejtettem már, hogy milyen jók. Elfelejtettem már, hogy egyáltalán milyenek is ők. Az első rész utáni szünetben, a hátam mögött két fiatal ült, arról beszélgettek, hogy kinek hogy tetszett, a srác azt mondta, hogy ő imádja ezt a stílust, zseniálisan megcsinálták, látszik mennyit dolgoztak rajta, mégis valami újat várna el, valami mást szeretne. S amikor felment a függöny és elkezdődött a második rész, akkor halkan felnevettem, mert a fiú mondatai visszhangoztak a fejemben; így váljon az ember vágya valóra azonnal, ugye? A második rész teljesen különbözött az elsőtől, de ne ugorjunk ekkorát.

Minden gondolat és fogalom ott volt előttem. Mozogtak. A tánc, a balett egy hatalmas eszköztár, a leglehetetlenebb érzelmet is úgy tudod kifejezni vele, hogy beleremegjen az ember, hogy elgondolkozzon, miközben azt hiszi, csak nézi és nem történik az égvilágon semmi sem. Vagy sikerül kihasználnod ezt a különleges eszköztárat, vagy elbuksz. A tánccal embereket kapsz a kezedbe, sorsokat, tekinteteket. S most azt kell, hogy írjam, valamilyen szinten sikerült nekik; személyes-paródiaként belefricskáztak az arcomba. Minden ember úgy értelmezi az adott előadást, ahogy éppen a belső énje engedi. A legkeményebb drámából is lehet egy víg-komédia, ha az ember épp úgy érzi magát. Lehet, hogy az egyik jelenet valakinek torokszorító, a másik pedig akaratlanul felnevet rajta. Ilyesmi párhuzamot találtam a két előadás, a két koreográfia között. Hogyan is lehet az, hogy két teljesen ellentétes dolog ennyire jól kiegészíti egymást? Látod, hogy mások, mégis elhiszed a párhuzamot, elhiszed azt, hogy egymásból is kinőhettek volna.

Uneven (Kizökkent)

Maga a felsőbb hatalom, az elegancia, a fekete-fehérség, az emberi káosz és egyensúly mérhetetlen kérdésköre, amiből unos-untalan kizökkenünk. Kizökkenünk, mert kizökkentenek minket, vagy éppen mi zökkentjük ki saját magunkat; nem mindig ismerjük fel a buktatókat, a lezáratlan útszakaszokat, a kísértetként felbukkanó hátteret magunk mögött, a ki nem mondott gondolatokat, amik egy kimondás során sem lesznek sokkal valóságosabbak, az elhagyott gondokat, a megérkezéseket. Megvan az a pillanat, amikor sétálsz a télben, érzed a bőrödön a hideget, talán fázol is, de mégis ettől érzed úgy, hogy tényleg élsz? Vagy amikor egy beszélgetés közben elakadnak a szavaid sőt, néha még a lélegzeted is eláll pár másodpercre, és csak az őszintén kibuggyanó, jó érzéssel megtöltött nevetés marad?

A kizökkenés adja az élet értelmét, lehetne mondani, s ahogy elnézzük az ide-oda bábuként mozgó táncosokat a színpadon, arra jutunk, hogy igazából nem jutunk semmire sem, mert mi vagyunk azok, akik belerekednek valamibe, hogy aztán valaki által kimásszunk a gödörből: de ki a segítőkéz? Önmagunk vagy egy másik emberi lény?

Elvarázsol, megdermeszt minket, olyan halkan és láthatatlanul vesszük a levegőt, hogy a sötétség azon nyomban el is nyeli, mozdulatlanok vagyunk, az előadás pedig hirtelen ér véget, és hirtelen nem is tudjuk, hogy most van itt az ideje annak, hogy tapsoljunk-e? Hogy tényleg vége, vagy csak hatásszünet? És különben is, hány óra telt el? Valahogy felócsodunk azzal párhuzamosan, amikor a teremben felkapcsolják a világítást, mindenki a telefonjáért nyúl, hitetlenkedő szavak hallatszódnak fel, hogy az egész csak közel félórás volt. Így telnek el a percek a valóságban is, amikor teljes jelenléttel bennük vagyunk? Ennyire képes minket magával ragadni az élet, a történések, a mozdulatok, a néma mondanivalók, az emberek mibenléte? Ennyire képesek vagyunk kiszakadni önmagunkból úgy, hogy közben minden egyes négyzetméterrel tudatában vagyunk? Négyzetméterrel bennünk és előttünk, mert ez a fajta kizökkenés az, amit Cayetano Soto koreográfus létrehozott ebben az előadásban. A jelenléttel együtt zökkenni ki a világból, mert létezik az, hogy az ember ott van a helyes úton, miközben az egyensúly letér az egyik pihenőbe, és akkor káosz lesz, összevisszaság, de mégis ott van.

Mikor is van nagyobb küzdés? Amikor egyensúly nélkül maradunk, vagy amikor ott van látható helyen mellettünk, mégsem érjük el? Vagy nem akarjuk elérni, mert van, amikor az ember nem bír mit kezdeni a semmi-sincs-csak-boldogság szakaszokkal, s akkor inkább magunk kavarjuk fel az állóvizet. Azt hisszük, hogy a zaj jobb, mint a csend, pedig igazából mind a kettőre szükségünk van.

A Győri Balett társulat eme előadásában az a koreográfia, ha lehet ezt mondani, a legszebb, amikor először csak egyedül táncol a táncos, majd bejön a férfi és onnantól kezdve ketten táncolják végig a lépéseket, miközben jön egy következő lány, aki újra elkezdi ugyanazt a koreográfiát, mint az előző, majd úgyszintén annál a résznél, nála is megjelenik a férfi, és ők is onnantól kezdve ketten alkotnak egy párt, majd jön a harmadik, és ismét megismétlődik itt is ugyanaz, mint az első kettőnél. Ez az, ami tökéletes, és ahol az előadás mondanivalójának a hangsúlya van. Kimért, tükörpontos lépések úgy, hogy igazából tizedmásodperc késéssel kezdik el a koreográfiát, mégis úgy tűnik, tökéletes egyensúlyban vannak egymással az éppen a színpadon lévő táncosok. Egyensúly az egyensúlytalanságban, vagy inkább a megszokott harc játék, hogy amíg önmagunkkal küzdünk a saját belső dolgainkkal, addig jön valaki és azt próbálja elérni, hogy vele foglalkozzunk, hogy egy kicsit ne vegyük komolyan az életet, hogy kizökkenjünk magunkból. S akkor jön a kérdés: tényleg a tömeg képes rá, hogy elfeledtesse velünk magunkat, vagy nekünk lesznek fontosabbak a többiek saját magunknál annyira, hogy elfeledjünk önmagunkra figyelni?

David Lang zenéje pedig egy tökéletes keretet ad az egésznek. Nem is tudom, hogy elsőnek melyikben veszel el, hogy mi által kerülsz bele egy Frenák Pál általi ketrecbe: a zene, vagy az előadás mondanivalójába. Mindenképpen összetartoznak. Ahogy a kizökkenés kapcsolódik össze a sorssal, a lénnyel, az egyedüli léttel, a kapcsolatokkal, úgy kerülsz minél lejjebb a szürkeségben.

Melyik is bír nagyobb befolyással: saját magunk támasza, vagy a többi ember figyelme?

A Terem

A második részben már kicsi színházi berket is kapunk, és nem csak balettet egy felvonásban. A színpadon kórházi ágyak láthatóak, mindegyiken fekszenek. Azt érzem, hogy nyugtalan vagyok és feszült, amikor pedig az ápoló besétál és végigmegy a baloldalról a jobboldalra, hogy megnézze minden rendben van-e, azt veszem észre magamon, hogy nem értem mi történik, hogy ez már egy másik társulat előadása lesz és rossz helyre kerültem, vagy mi folyik itt? Amíg az ápoló jelenete van, kényelmetlennek érzem az egészet, zavartnak, oda nem illőnek talán. Legszívesebben elfutnék, kikapcsolnám, ha ez egy tévé lenne, hogy ne érezzem ezeket a megmagyarázhatatlan, kínos érzést. Mintha egy személyes tér lenne előttünk, ott fekszenek előttünk kiszolgáltatottan, mi pedig gyarlón nézzük és nem segítünk, csak nézzük. Majd az ápoló ismét átsétál a színpadon, ki menve a színről. Újra az ágyakat látjuk, amin emberek fekszenek. Újra szorít valami belülről. A jobboldalon levő első ágyon felkel az egyik fekvő beteg, az egyik táncos. Elkezdődik. A szorítás magamban nem tűnik még el, ahogy a zavart állapot sem. Szokatlan inkább, ami történik; amikor az ember azt hiszi, hogy már semmi sem lepheti meg, hihetetlen hálás azért, amikor mégis valaminek vagy valakinek sikerül meglepnie. Szokatlan az, hogy a táncosok nem rögvest táncolnak, hanem egy kimondott színházi képet vetítenek elénk.

A darab elkezdődik. Sorra ébrednek fel, szövegek is elhagyják a szájukat, e cikk címét is innen kölcsönöztem. Adott három ember, akik mindhárman más nyelvet beszélnek és nem értik egymást, mire az egyik összegzi az egészet és kimondja a véleményét: "Hát ez így kurva nehéz lesz!" Így. S az egész előadás csak ekkor kezdődik el igazán. Eddig is kapiskáltad, hogy ez nem egy egyszerű kórház lesz, de itt, ahogyan elkezdenek zajongani, mindenki másképpen működni úgymond, mint egy kész diliházban, akkor leesik a nézőnek, hogy "hoppá, szóval ez egy pszichiátriai kórtelem". Minden egyes táncos egy-egy pszichés zavart jelenít meg:

ALVA, aki fél a sötétben: Daichi UEMATSU/BALIKÓ György
DORIAN, kissé nárcisztikus alkat: Artem POZDEEV/PÁTKAI Balázs Harangozó-díjas
PABLO, egyszer fent, egyszer lent: Luigi IANNONE/Alexey DOLBILOV
AGNES, a kényszeres: MATUZA Adrienn/HEGYI Réka
WINSTON, a narkolepsziás: JEKLI Zoltán/ GÉMESI Máté
NIKOLA, csak hozzá ne érjenek: ENGELBRECHT Patrik/Thierry JAQUEMET
LOLITA, erotomán: TÜŰ Barbara/Tetiana BARANOVSKA
NAPOLEON, a kisfőnök: SEBESTYÉN Bálint Harangozó-díjas /HORVÁTH Krisztián
KLAU, klausztrofóbiás: GYURMÁNCZI Diána/Tatiana SHIPILOVA
WOLFGANG, aki nem ura a testének: SZANYI Tamás/HORVÁTH Kada
HIKKY, egy magának való szociofóbiás: MARJAI Lili/BERZÉKI Melinda
ROSIE, aki szépségfüggő: Tetiana BARANOVSKA/HANCZ Alexandra

Majdnem mindegyik táncosnak van külön saját jelenete, amiben újra élik az életüket, félelmüket, vágyaikat. Nincsen kimondott egy adott zene, amire felépül az egész, mint az előző darab, hanem itt régi népszerű popdalok adják meg a jelenetek ironikus-humoros zamatát. Például "B.J.Thomas: Hooked on a feeling" című száma, amire a narkolepsziás táncol; "John Legend: Who did that to you" című száma, amit a hatalommániás kapott meg; a nimfomániás a "Nina Simone: Take care of business"-re ropja; de a "California dreamin" is felcsendül, ahogy "Skeeter David: The End of the world" is.

Mindenkit összevetnek: aki fél az érintéstől, az lesz annak a párja, aki viszont szexmániás; a kisfönők megtalálja a helyét és irányítani próbál, de közben pedig ott van az, aki nem uralja a testét, és a legváratlanabb pillanatban lép előre. Mindenkinek megvan a helye ebben a zűrzavarban, pontosan kicentizve, hol akrobatikus elemeket használva, hol színészi játékot bevetve, de többségben persze akkor is táncolva. Velekei László, "A Terem" koreográfusa új értelmet adott a Győri Balettnek.

A magamban érzett kezdeti bizonytalanság a darab végéig megmarad, de egészen más értelemben véve, és nekem ez a belső játék adja a "Terem" egyensúlyát, hiszen számomra ez a darab az előző teljes ellentéte, s mint tudjuk, az egyensúly általában ellentétesen működik jól. Az őrület közepén lenni az a pont, ahol a legjobban kiismerhetjük a másikat, ahol a legjobban megköthetjük a közös fonalat. Ha engedjük.

S vajon ki az igazán meztelen: akit őrültnek nyilvánítottak, vagy aki önként beolvadt a tömegbe? Lemeztelenítették egymást, miután szembenéztek az élettel. Az életükkel.

A végén pedig visszaköszön a "nyitóképkocka": az ágyakon fekszenek a betegek, az ápoló pedig besétál, hogy minden rendben van-e. S te, a néző, ülsz és azon töprengsz, hogy amit az elmúlt percekben láttál, tényleg megtörtént-e vagy csak puszta hallucináció volt az egész. Mint az élet. Tényleg megtörténünk, vagy csak illúzió mind?
Varga MajaA cikk értékelése 3,0 - 2 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.10.21 15:12:32, oldal 354 ms