Töltsd meg a varázslatot
kép helye

Fotó: ( )

December 26-tól 30-ig minden áldott nap, napi háromszor fellépni, valljuk be, nem kis teljesítmény a színészek és a táncosok részéről. Főleg úgy, hogy egy előadás háromórás, így két előadás között van egy órányinál kevesebb szünetük, amiből legyen csak negyedóra igazi pihenés. S ez a gyors tempó azoknak veszélyes, azokon látszik, akik minden másodpercben, a darab elejétől a végéig színpadon vannak: Szabó Győző, Herrer Sára, Bauer Gergő, Bán Bálint - Klem Viktor - Kovács Ádám vagyis a három sárkány-trió, és Hajdu Steve is többször megfordul. De mindannyian megcsinálták, és nem is akárhogyan: viszik az előadást a hátukon, s bár a berekedt hang a magas hangoknál néha így a nyolcadik előadásnál előfordult, mégis még így is, Herrer Sára benne van a top3-ban, akik miatt érdemes megnézni a Játékkészítőt, mert nála tényleg a tehetség és az alázat adja meg a szerepe lényegét, s pont azért tökéletes, mert ezt a két tulajdonságot nem lehet rendezni, magától adja meg saját magát.

Tavaly Hien kezdte el a show-t, idén viszont kalózlánnyá avanzsálódott, így lett Töviske, a bájos, szeretetre éhes, de szeretetreméltó lány, aki bátyjával, Karmossal (Csík Sándor) igencsak tülekednek a kapitány (Kamarás Iván) figyelméért, és Ámbrással (Sütő András), Cápafoggal (Vincze Márton), meg Guppival (Bakonyi Alexa) is marják egymást, ha úgy adódik a helyzet, és természetesen úgy adódik.

A kalózok énekénél a Szegedi Kortárs Balett hatalmasat alakított (ott is), s úgy tűnik, hogy a rendezés hozzájuk igyekezett hű maradni. Hű maradni egy adott színvonalhoz, amit a szegediek képviselnek, amit Juronics Tamás képvisel. A táncosok adtak egy hangulatot, egy színt az egésznek. Míg tavaly a csili-vili díszleten, színes kavalkádon, gyerekközpontúságon volt a hangsúly főleg, addig most a táncosok által, a felnőtt szövegek által, (értve itt a majdnem folytonos káromkodásra, és a világ dolgaira való reflektálásra), a "pucér" színházi mesélés következtében eljutott ez a Játékkészítő arra a szinte, hogy idén a kultúrában és a közéletben járatos emberek imádni fogják, míg azok, akik csak szórakozni szerettek volna és arra számítottak, mint tavaly, hogy a gyerekeket első perctől fogva lekötik majd a színek, azok mondhatni, csalódni fognak. Mert a mostani Játékkészítő nem a szórakoztatásra épül, legalábbis nem csak, hanem több annál: minden egyes részre, momentumra, kimondott szóra, ki nem mondott mondatra oda kell figyelni. Minden ki volt centizve és találva, nem lehet azt mondani, hogy be nem tömött lyukakat hagyott a rendező, vagy épp a koreográfus, de hát, mindkettő a maximalistaságot képviseli. És talán éppen ezért, néha túl kuszának, összevisszaságnak tűnt egy-egy jelenet, hogy miért éppen az jön akkor és ott, ami. Mintha a színészek / énekesek is sokkal bizonytalanabbak lettek volna, mert túlságosan figyelniük kellett mindenre: itt ezt mondd, ott azt, itt ez a szám jön, itt így kell lépni, ott az a mozdulat van, ekkor jön ő, akkor kell neked odaérned, s így tovább. Zseniális rendező, zseniális, ahogy létrehozták ismét, de úgy éreztem, hogy van az a pont, amikor nyolcéves kor alatt a gyerekek nem értik mi folyik éppen a színpadon, s épp ezért unatkozni kezdenek. Túlságosan komoly színház a kicsiknek: a 3D mapping háttérben vetítése, a szép ruhák, parókák, énekek, színek, folytonos játékosság nem volt idén egyensúlyban a felnőtt tartalommal.

"Fő a rend!", énekli Dzsinn, avagy Hajdu Steve. "Ide kell a rendszabály!" Tényleg kell? A főhangsúly maradt a valóság és a képzeletbeli világ közepén; hogy hogyan is jön létre és min kell keresztülmenni az embernek, amíg a komolytalanságban, a belső viharokon keresztül megszületik az egyensúly önmagunk képzeletbeli világa és a valósága között. Amíg rádöbbenünk arra, hogy ahogyan kicsiként éltünk, az annyira nem is nagy butaság, hogy nem is egyszerű menekülés, hanem szükséglet. Mindenkinek van egy piros szemüvege, mert mindenki máshogy látja ezt a világot, más fontos neki, és mást cenzúrázz ki. A szemüveg által megkapjuk az emberek különféle csodavilágát, s a végére ráébredünk, hogy de hisz mindenkinek ugyanaz a képzelete.
Kamarás Iván volt a Kapitány, akinél olyan volt, mintha lett volna egy saját "Apáca show"-ja. Legalábbis nekem ez ugrott be először. De ez nem is lenne meglepő, mert Böhm György sok más magyar slágert idézet elő, reflektált rájuk az itteni szövegekben.

A tavalyiban Bereczki vitte a prímet, szórakoztatás szempontjából: láttad rajta, hogy mennyire élvezi, és a lelkesedése rád, a nézőre is egyből ráragadt. Viszont, ő most nem volt, hiányzott is egy kicsit, de a helyébe Kamarás Iván került, akit nagyon vártam, hogy láthassam ebben a szerepben, és nem csalódtam: bár egy kicsit jobban ki kellett volna nyitni, megformálni a Kapitány személyiségét, néha túl visszafogott volt, több lehetőséget lehetett volna megragadni, ha már ennyire a színház felé ment el a rendező, de persze, nem egyszerű egy előadást úgy megalkotni, hogy az a kicsi gyereket is éppen úgy lekösse, mint a felnőtteket.

A lényeg, hogy: Kamarás Iván az A Kamarás Iván.

Hiányzott a tavalyi interaktivitás, hogy tényleg igazán belevonták az elől ülő gyerkőcöket. Hiányzott az, hogy a történetet tavaly kivitték a közönség soraiba, most pedig néhol úgy tűnt, hogy ami általánosan a közönség és a színpadon állók között van, az a bizonyos fal, azt most nem tudják ledönteni.

Mert Böhm György színházat csinált. Nagybetűs színházat. Minden részletre figyelt, amik tavaly nem voltak elmesélve, csak sejtetve, azokat idén ő színre vitte és megrendezte. Például, kibontották most Aranka (Herrer Sára) részét, amikor apja, a király, a sárkányhoz akarja adni, de ő fellázad és csak azért sem megy, aztán a végén Peti (Bauer Gergő) segítségével megmenekül, s Aranka így kerül bele a csapatba, akik folytatják az útjukat a Játékkészítőhöz (Stohl András). De ugyanígy jobban prózában mesélik el az elejét, mi történik Petivel a csodavilágba való bekerülése előtt.

Tavaly Alföldi, a Játékkészítő, egy versenyt hirdetett a játékok bandái között, és akik nyertek, azokból lett modern számítógépes játék. Itt most nem volt semmi ilyen sőt, a Stohl Andrásként eljátszott Játékkészítő gonoszabb és kegyetlenebbnek lett beállítva, és azaz átváltozás, amikor mégis megjelenik az, hogy neki is van szíve, csak eddig eltemette jó mélyre, nem volt szépen kidolgozva, hirtelen csapott le ránk. Ahogyan Aquatániánál (Oroszlán Szonja) is; Szonja hangjában most sem csalódtunk, viszont a tavalyi helye a darabban jobb volt, most olyan nevetségesnek tűnt, hogy hirtelen csakúgy kihúzzák és énekelni kezd már az elején. A karakterek lelki változásának kidolgozása hiányzott, ami a legnehezebb feladat, de anélkül hébe-hóba az egész erőltetnek látszott.
kép helye
Aquatania/A Játékkészítő
Fotó: a Szegedi Kortárs Balett fb oldala ( )

Király Linda része is fel volt töltve tartalommal: angolul, magyangolul válaszolgatott, beszélt a dal előtt Petinek. Nevettél, vicces volt, Király Linda hangja pedig még mindig tökéletes, és az egyik legjobb ebben a produkcióban, de az egyik legjobb ebben az országban is sőt. Király Viktor kivetítve jelent meg.
kép helye

Fotó: ( )

A (majdnem) finálénál, amikor Szabó Győző és Peti énekelnek, azt vártam, hogy na most lemennek, és akkor most bevonják a gyerekeket a közös táncolásba, de nem, és itt éreztem egy kis ürességet, űrt, hogy kéne valamit csinálni, de nem történik semmi, itt a szakadék köztünk és nem lépik át a színészek, nem fogják meg a kezünket, képletesen szólva.

kép helye

Fotó: ( )

A legnagyobb ujjongást és tapsot idén is Nagy Fero kapta, szerepe szerint a Rettentő Borodin volt, az ugráló babok ura, az égig érő paszuly őrzője, a Világ Vége uralkodója. Harcias, nyers, katonás, szigorú és kőkemény. Mint egy igazi rocker. Nagy problémája, hogy termetre kicsi, de aki ezt megemlíti, halál fia. Sokat küzd a fiával, a lázadó természetű, szabad szellemű Babszem Jankóval (Vastag Csaba / Vastag Tamás) is, akit a világért sem képes betörni.
kép helye

Fotó: ( )

Idén is élőzenekar volt, a Magyar Virtuózok közreműködésével. Le a kalappal nekik! Minden a helyén volt.

Mindezeket összevetve, rendkívül jó karácsonyi ajándék mindenkinek és látni kell annak, aki csak megteheti, mert egy különleges pillanatot ad az életünknek. Reméljük meggondolják magukat a szervezők, az alkotók, és jövőre is lesz! Hisz három a magyar igazság (plusz egy a ráadás), s ha mindkét előadás erősségét összeolvasztanák egybe, akkor lenne igazán csak 10/10-es.
Varga MajaA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.10.16 14:50:54, oldal 275 ms