Woolf meg a feminizmus - avagy mi a helyzet ezzel a XXI. században?
A női egyenjogúság kérdése mára már alapkérdésnek számít. Kitolódik a gyermekvállalás, fontosabb lesz a karrier, hiszen állítólag valahogyan meg kell mutatni a férfiaknak, hogy nem csak ők érhetnek el sikereket a munkájukban, hanem erre ugyanúgy a nők is képesek sőt, van, hogy jobbak is egy-egy esetben. Virginia Woolf fogta magát, és 1938-ban megjelentetett egy „Három adomány” címmel ellátott esszét, ami igazából levélformájában azt a kérdést járja körbe, hogy hogyan lehet megakadályozni a háborút. Ha kérdezték, azt nyilatkozta, ő a politikához semmit sem érthet, hiszen csak egy nő, mégis az esszében olyan magas szinten szedi szét a korabeli társadalmat és a politikai okokról a háború társadalmi okaira tereli a figyelmet, hogy azt mindenki megirigyelhetné tőle. A férfiak által irányított, hatalomvágytól túlbűzlött leplet úgy rántja le az egészről, hogy közben a nők pontos helyzetének bemutatásán keresztül világít rá arra, hogy az elnyomás, ha nincs is kimondva, de köztünk, velünk éli a mindennapokat. Ez tekinthető annak a töréspontnak, ahol a politikai korrektség, legyen az túlfűtött ellentmondás, megjelent. Mert ellentmondásban élünk, és erre akkor is rájöhetünk, ha az utcán sétálva az embereket figyeljük ahelyett, hogy lehajtott fejjel, zenét hallgatva mennénk A-ból B-be. Vagy elég, ha csak bekapcsoljuk a tévét. Vagy elég, ha csak a saját gondolatainkat meghallgatjuk, vagy épp a másikét. Ha csak a legalját nézzük: mennyi hír szól a híradóban férfiakról, és a hírek hány százalékában szerepel a nőnem? A politikusok közül, hány férfi kezd el mosolyogni, vágni egy-egy grimaszt, amikor egy nő beszédje után kell felszólalnia? Természetesen ezek mind láthatatlanban történnek, de ha az embernek van szeme, akkor kiszúrja őket. Visszatérve Woolf-ra. Azt állította, hogy a háború egyetlen oka az, hogy nincs szabadság és egyenlőség az emberek között. És most álljunk meg egy pillanatra, tegyük csak ezt a mondatot a mai emberi társadalomra, a mai politikai helyzetünkre. A szabadságot, az egyenlőséget akarja ez az ország, vagy inkább ennek az ellenkezőjére törekszik úgy, hogy közben úgy állítja be, mintha maga lenne a szabadság szobra? Azt mondják, nincsen cigánybűnözés. Azt mondják, vallásszabadság van. Azt mondják, sajtószabadság van. Azt mondják, meleg-barát politikát folytatnak. Azt mondják, hogy mindenben kikérik az emberek véleményét, aztán már, tényleg, bő féléve levelet sem kaptam a kormánytól, amiben kikérték a gondolatainkat, a beleegyezésünket, vagy egyáltalán, ahol tudósítottak minket arról, ami éppen a legfontosabbnak tűnő ügy, kérdéskör volt a palettájuk listáján. Nem mintha akkor túl sokat nyomott volna ez a többségi parlamenti szavazatba, de akkor is; ha valami nincs meg, legalább a látszatra adjunk. Ha már a látszattal sem törődnek, akkor mégis mivel? Ez lehetett volna sokáig a reklámszöveg, mostanában viszont már inkább a Paks előre, nem számít, hányan maradnak velünk, akkor is lesz egy villánk a Várban. A feminizmus egy széleskörű programot hirdet az egész társadalomra, mindig is azt hirdette, viszont ami akkor régen újdonság volt úgymond, most már néha a körhinta másik irányába forog. Vannak, akik visszaélnek vele, de mint tudjuk, az emberek csak azzal élhetnek vissza, amivel tudják, pontosan tudják, hogy visszatudnak, mert ha bedobják aduászként, akkor ők jönnek ki belőle győztesen, mert aki kell a nagy emberek közül, az melléjük fog állni. Pont ez a tudatosság a mérvadó ebben az „irányzatban, eszmében”. Hatalmas nagy tudatosság kell ahhoz, hogy az elnyomás összes megnyilvánulási formáját elkerüljük, kitöröljük magunkból, amíg csak élünk. Ez nem olyan, mint a vegetarianizmus, hogy most teljesen az vagyok és nem eszem húst, vagy félig vagyok az és néha egy-kettő bűn jöhet, vagy messziről tiltakozom ez ellen, s ezt napjában hússzor, vagy ötévenként váltom. Nem-nem, a feminizmus egy megrögzött önkép, énkép, tudatmódosítás nélküli tudatos életmódnak felel meg a születéstől a halálunkig. Vagyis legalábbis onnantól, hogy képesek vagyunk gondolkodni, és véleményt formálni a dolgokról. Igen, a férfiak tényleg nagyobb számban képesek erre, már-már ösztönszerűen önmagukat helyezik előtérbe a másik helyett, és nem azért, mert ennyire egoisták lennének, vagyis általánosságban nem erről van szó, hanem már gyerekkoruktól kezdve azt kapják, hogy „a realizmus és a tudat, a legnagyobb sikere egy férfinak”. Igen, mindenképpen így van, de miért is nem kapják ezt a nők is a neveltetésben? Miért adunk rájuk egy szerepet, hogy aki nőnek születik, annak a legfontosabb dolga az anyaság, és az, hogy a férje mögött álljon és segítse őt mindenben, amiben csak tudja? Tehát segítse, és támogassa, vagyis a férfiak is elismerik, hogy a nők nélkül sehol sem lennének, mégis régen, az első és második világháború között, meg a mostani arab országoknak hála még mindig fel-felbukkanó nőelnyomás belénk véste, s így akaratlanul is a többség lenézi, még néha a fejlettebb országokban is, a jobbik felet. Lehet nem szándékos, csupán ösztönszerű, de attól még tény marad, hogy a múlt mennyire befolyásolni képes a jelent még mindig. S, hogy az emberek nem tesznek ezért igazából semmit sem. „Beszélni mindenki tud, de hol maradnak a tettek?” S itt jön erre a tudatosságra az, hogy Woolf szerint, ha az embereket nem tudnák manipulálni, akkor háború sem lenne. Tehát ez a harmadik kulcsszó: manipulálás. S lássuk csak, kikre is mondjuk a legtöbbször, hogy manipulálni lehet őket? A nők a férfiakat, a férfiak pedig a nőket, tehát fej-fej mellett haladva mind a két nem hajlamos rá, és itt csak az dönthet, kinek van több esze ahhoz, hogy gondolkodjon is, és ne csak rohanjon bele a vakvilágba csak azért, mert valaki éppen szimpatikus meg jól beszél és „hűha, tényleg, mennyire igaza van”. Tehát az igazi ok, az értelmiség, és a média embereinek korrupciójára vezethető vissza. Woolf szerint legalábbis. De ennek mi köze is van a feminizmussághoz? Hogy a női egyenjogúságról szól, a munkavállalásról, hogy minél feljebb tudjanak ők is lépni a ranglétrán, és a főnökség ne intézze el a nőket annyival, hogy „de hát nő, nem való az igazgatóságba, (…), mert ő nem tudja kettébontani az észérveket az érzelmektől.” Miért ne tudná? A feministák ki akarnak törni egy szerepkörből, ennyi az egész. Ugyanolyan jogokat akarnak, mint ami a férfiaknak vannak. Persze, amikor meg megkapják ugyanazt a bánásmódot, akkor épp a jobbik fél háborodik fel, hogy „de hisz én nő vagyok, és blabla”, tehát az egyensúly és egyenjogúság épp azért nem dőlhetett még el, mert maguk a feministák sem tudják mindig, hogy éppen mennyire is akarják azt, amit akarnak. Nagyon fura világot élünk, és ez most nem csak Magyarországra igaz, hanem úgy amblokk az egész világra, az összes államra, országra, városra, falura, kontinensre. A régi szavak, kifejezések új értelmet nyernek, és nem feltétlenül a jó irányba terelik a nyelvet, vagy épp minket. Megkérdeztem egy lánytól, hogy neki mi a véleménye a feminizmusról, és aztán azt, hogy fejtse ki bővebben a miértjét is. A válasz: „Szerintem manapság, ha az ember meghallja azt, hogy „feminizmus”, feláll a szőr a hátán. Sajna mostanában túl sok olyan ember van, aki rosszul kezeli e szó használatát, és a nők felsőbbrendűségeként reklámozza, így pont az veszik el belőle, aminek nem kéne. Pedig maga az, hogy a nők jogait védjük, tök jó dolog, de mostanában túl sokan kerülnek át a paci túloldalára. Hogy miért? Mert túl sok az agyatlan ember. Főként például engem az bosszantott fel, aztán lehet, nem értesz egyet, hogy tök nagy sikereket ért el egy férfi az űrkutatás terén, de szegényt, minden magát feministának valló amerikai nő megtámadta, mert a pólóján anime szereplők voltak... Lehet, velem van a baj, de szerintem túl sokat képzelnek bele a nők a dolgokba. Nem minden arról szól, hogy mindenki meg akar minket bántani és megalázni és eltörölni az egyenlőséget és stb. Sokszor pedig nem elég a fellépésük. Lásd Amerikában, azt hiszem ott történt, hogy egy autista fiút két lány mindenre rávett, és fenyegették, ha jól emlékszem még meg is erőszakolták szerencsétlent. De ott senki nem volt, aki azt mondta volna, hogy szegény gyerek, hanem rengetegen azért szólaltak fel, mert feminizmus, és a két lányt ezért nem lehet elítélni. Ezért negatív ma már ez a szó személyes véleményem szerint, mivel mindenre ráaggatják, és teszik ezt azért, mert azt hiszik, ez jó mentség.” A feminizmus mára a központban helyezkedik el, mindenkinek van róla véleménye: támadják vagy ellene vannak, nincs nagyon köztes. A második világháború után különböző új irányzatai jelentek meg: szocialista-, anarchista-, liberális-, kulturális-, radikális-, és ökofeminizmus, és ezek még mindig tartanak. Mindegyik ugyanazt akarja. De ahogy egyre bátrabbak lesznek a nők, úgy a férfiaknak egyre jobban elegük kezd lenni az egészből, és ők is még jobban érvényesíteni kezdik saját magukat.Hasonlóság manapság: hatalomvágy, túl nagy öntudat, karrierközpontúság. Van, hogy a nők férfiakká változnak, mert csak úgy tudják a tiszteletet kivívni a munkahelyükön, viszont ennek az a veszélye, hogy otthon sem változnak vissza, ami előbb-utóbb, ha nincs egy megértő férj, segítség, akkor válással végződik a házasság. Erre szokták azt mondani, hogy a feminista nők már-már túlságosan férfiasak. Ez nem imitálás, csak mondhatni ösztönből jövő tükörképmutatás: ha háttérbe szorítod az érzelmeket, akkor férfivá válsz így vagy úgy. Rengeteg film (is) készül ebben a témában. Most egy francia példát mutatnék, így a cikk végén: „De l’autre côté du lit”, vagyis magyarul, „Gyerekek vagy egyebek” című 2008-as vígjáték. Pascale Pouzadoux rendezte, Sophie Marceau és Dany Boon pedig a főszereplők. Arról szól, hogy Ariane (Sophie Marceau) és Hugo (Dany Boon) már tíz éve házastársak, két közös gyerekkel. Egyik napról a másikra minden megváltozik, mert Ariane nem érzi úgy, hogy eléggé értékelve van az, amit ő tesz nap, mint nap a családért sőt, úgy érzi, hogy a férje inkább nagyképűen lenézi a házimunkát és gyereknevelést, amit minden férfi meg tudna csinálni ugye fél nap alatt. Így jön be a változás. Felbérelnek egy férfit, aki segít nekik az egészet felügyelni. Hogy mit is? A házastársak életet cserélnek, mindenestül, munkától át a személyiségig. Így a gyerekekkel törődő, háztartást vezető Ariane üzletasszonyként, családfenntartó Hugo pedig háztartásbeliként kezdi új életét. A nőnek férfivá, a férfinak nővé kell válnia e hosszú folyamat során. Mindenki meglepődik a végére, hogy a kísérlet igaz nem úgy, ahogy várták, de működik, és természetesen a házasság megjavul. A happy endet leszámítva, nagyszerűen bemutatja a folyamatot, egyszerűen, mégis hatékonyan, hogy hogyan lehet egy csapásra szerepet cserélni. Neked, mi a véleményed? Varga MajaA cikk értékelése 3,0 - 2 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.10.22 08:12:51, oldal 258 ms