Miért nem vagyok feminista?
kép helye

Fotó: N. Attila ( )



Személyes vélemények következnek, ezt tisztázzuk előre!
Nem vagyok feminista, hímsoviniszta, kommunista, buddhista, szexista, hedonista, barista, de még csak Pista sem. Erős Pista meg végképp nem.

Hogy miért nem vagyok feminista?
A válasz határozottan egyszerű: a mindennapokban én egyszer sem éreztem még azt, hogy meg lennék különböztetve azért, mert nőnek születtem, így nincs miért annak lennem.
Járhattam egyetemre, ugyanannyi fizetést kaptam mindig, mint azok a kollégák, akik férfinak születtek; elmehetek szavazni is, lehetek katona vagy varrónő, alapíthatok céget, de szülhetnék gyereket is: minden lehetőséget megkapok, amit pedig nem, azért megküzdök. Mindenhez ugyanúgy jogom van, mint egy férfinak. Nem korlátoz senki, amit meg akarok tenni, azt megteszem. Minden rajtam áll és nem azon, hogy nő vagyok-e vagy sem.
Nem születtem aranykanállal a számban, egy 1,5 szobás lakásban van az otthonom 25 éve, semmi luxus, így még csak azt se lehet mondani, hogy a társadalmi helyzetem más, mint sok nőé. A szüleim sem befolyásos emberek, nem tesznek semmit alám, tehát ezzel sem vádolhat senki.

Aki el akar valamit érni a mai világban, az küzd, harcol foggal körömmel, mert muszáj. Én ebben hiszek.

Elgondolkodtam a múltkori cikk után, hogy csak én vagyok-e ilyen szerencsés helyzetben, amiért sosem különböztetett meg senki hátrányosan azért, mert nő vagyok, de kiderült, hogy nem.
Több nőt megkérdeztem, különböző korosztályból, hogy mit gondolnak a témáról, a feminizmusról, arról, hogy tényleg a férfiak uralják-e a világot, és hogy milyen is az ő életük. A válaszok elég érdekesek.
A középkorú nők érzékelik a legjobban az elnyomást. De ahogy beszélgettünk kiderült, hogy nem csak a férfiak nyomják el őket, hanem a fiatal nők is, akik frissen, üdén, lelkesen kerültek be egy-egy céghez és akik kihasználják, hogy nőnek születtek. Azzal, hogy a friss diplomás lányok többségének reggel nem kell küzdeniük a gyerekeikkel, a férjükkel és az élettel még, azt érik el, hogy sokkal kiegyensúlyozottabban érkeznek be az irodába, nem mogorvák, mosolyognak mindig, amit a férfiak élveznek, így pedig a vezetőségnél olyan jogokat is ki tudnak harcolni maguknak, amiket az idősebb női kollégák nem, pusztán azzal, hogy kedvesek. Ez pedig irigységet szül, amit a férfiak nem tolerálnak egy munkahelyen, és inkább a mosolygós lányoknak adnak igazat, végképp lenyomva az évek óta velük dolgozó kolleginákat. A férfiak nagy része a kapun kívül hagyja a magánélete gondjait, a nők erre sokszor nem képesek, ez pedig még több feszültséget szül a két nem közt, hisz a pasik nem kíváncsiak arra, hogy egy kolléganő gyereke egész éjjel sírt-e a láztól vagy sem, nem veszik figyelembe munka közben, ha egy nőnek rossz napja van, amit a nők rosszul viselnek, ugyanis toleranciát várnak. A tolerancia viszont nem szerepel a vezetők szótárában sokszor, hisz toleráns viselkedéssel, gyengédséggel képtelenség lenne komoly nyereséget termelni az üzleti életben, így egy ilyen vállaltnál nincs helye az érzékenységnek, a legkönnyebb út, ha a nők le vannak nyomva, mint a rajzszög, hogy tudják, hol van a helyük és mi a dolguk a munkahelyen. Ezt állapítottuk meg közösen, négy nő részvételével, ám arról nem sikerült megállapodni, hogy mi is lenne a helyes eljárás vagy viselkedés velük szemben. Elvégre érthető, hogy őket ez a helyzet bántja, ahogy az is, hogy egy munkáltató a bevételből fizeti az alkalmazottjait, így profitot kell termelni és nem lelkizni. Hisz ha nincs profit, el is veszíthetik sokan a munkájukat.

A szomszédban lakó 85 éves néni miközben kertet locsolt én meg faggattam, megjegyezte, hogy nem érti a mai asszonyokat. Az ő idejében a nők szerették az udvariasságot, és a férfiak is szerettek ajtót nyitni egy hölgy előtt például, vagy átadni a helyüket a közlekedési eszközökön. Ma viszont ez teljesen kiveszett a világból, szerinte a nők miatt, hisz addig küzdünk lassan az egyenlő bánásmódért, hogy ezek a kedves apróságok is eltűnnek. Oké, természetesen a mai férfiak mindegyikébe sem szorult udvariasság és van egy rakás bunkó, aki inkább rád vágja az ajtót, minthogy kinyissa előtted. Szerinte lassan az is elképzelhető, hogy eljön azaz idő, amikor majd mi nyitjuk ki az ajtót a férfiak előtt, és mi cipeljük helyettük a csomagokat haza, ő viszont ezt nem szeretné már megélni. A nyugdíjas asszony szerint, akkor nézné meg igazán a feministákat, akik egyenlőségért küzdenek, ha háború lenne. Szomorúan mosolyogva jegyezte meg, hogy szerinte máris nem küzdenének annyira azért, hogy besorozzanak minket és a frontvonalra vigyenek ugyanúgy, ahogy a férfiakat, és nem ugrálna egy feminista se örömében, hogy éljen az egyenlőség nevében viszik azonnal a lövészárokba, ha tetszik, ha nem, ha gyereke van, akit egyedül nevel, ha nem. Szerinte nem jogos csak addig feministának lenni, míg nem kell felfúrni egy polcot, nem kell átköltözni egy másik lakásba és a nyolcadikra felvinni a ruhásszekrényt vagy megfogni egy patkányt a pincébe, ha viszont beüt a krach, akkor azonnal férfiért kiáltani, hogy oldja meg mindezt helyettünk. Igazat kellett adnom neki. Sokan ezt teszik.

A saját korosztályomban pedig többen azt gondolják, hogy a nők már az őskor óta nem egyenjogúak a férfiakkal, így ezt érvként felhozni bármilyen vitában teljesen felesleges, hisz ennek ellenére nem egy nő futott be komoly karriert, pusztán azért, mert küzdött és áttaposott azokon a férfiakon, akik vissza akarták tartani. Nem tud egyetlen férfi sem megállítani egy erős, eltökélt nőt, egy nő ugyanis ma már bármire képes, akkor is, ha az egész világ ellene van. Viszont sok nő hajlamos arra, hogy az elnyomás szóval takarózzon és mögé bújjon, ha valami nem sikerül neki, a pasira mutatva kifogás gyanánt ahelyett, hogy felvállalná a kudarcot, és belekezdene megint a harcba egy másik úton elindulva. Példákat is elkezdtek sorolni olyan nőkre, akikre felnéznek, mint például a legendás Coco Chanel, Margaret Thatcher, Lady Diana vagy Eva Peron, esetleg Angela Merkel. Kiemelték, hogy arról sem szabad elfeledkezni, hogy ahogy minden erős férfi mögött áll egy nő, ugyanúgy minden erős nő mögött is van egy férfi. Ebben is van valami, azt gondolom.

Éppen ezért nem állok egyik oldalra sem.

Úgy gondolom, én döntök a sorsomról, és nem más. Se férfi, se nő nem szólhat bele az életembe.
Az én életemért ugyanis, én vagyok a felelős, ahogy a döntéseim következményét is nekem kell vállalnom. Nem mutogathatok senkire.
Erős, ugyanakkor sok esetben gyenge nő is vagyok. Ám szeretek nő lenni. Nőnek lenni annyi fantasztikus dologgal jár.
Szeretek nő lenni, mert szerencsére olyan férfiak vesznek körül, akik mind egyenrangúnak tartanak magukkal, akik meghallgatják a véleményem és adnak a szavamra, mégse bánnak velem pasiként. Kivívtam magamnak a jogot arra, hogy nőként bánjanak velem, mégsem érzem soha azt, hogy elnyomnának. Kinyitják az ajtót előttem, bárhova is tegyem be a lábam, felfúrják a polcom, megjavítják a számítógépem, ha a számba veszem a cigarettám máris hárman kínálnak tűzzel, előre engednek a sorban, a házam kapujáig kísérnek, akkor is, ha nem esik nekik útba, mert tudni akarják, hogy éjszaka biztonságban hazaérek.
Cserébe viszont én is viszonzom a kedvességüket mindig, ahogy tudom. Nem akarok feléjük kerekedni, és szeretem ezt az egyensúlyt, ami kialakult köztük és köztem. Ők elfogadják, hogy őrült vagyok, néha hisztis, jár a szám és stb., én meg elfogadom, hogy néha rendetlenek, hogy egy bögrét se mosnak el, hogy esetenként hatalmas disznók tudnak lenni és iszonyatosan fárasztóak, de így szeretem őket. Nem vagyok ellenük, mert ők sincsenek ellenem. Különbözünk rengeteg dologban, mások a képességeink, de elfogadjuk egymást és azt is, hogy ők mondjuk jobban értenek az informatikához, én meg jobban tudom, hogy mit adjanak ajándékba az anyukájuknak, fakanálkészlet helyett.
Nekem szükségem van a férfiakra és nem félek ezt beismerni, nekik szükségük van rám és ők is ki merik ezt mondani. Egyensúlyt teremtettünk, és meg is tartottuk a környezetemben. Remélem így is marad ez örökre, hisz lényegét tekintve mindegy, hogy ki milyen nemű, a fontos, hogy emberek maradunk minden helyzetben egymással szemben, és nem veszett ki belőlünk a másik fél iránti tisztelet.
Ha valaki viszont megpróbálja megbontani ezt az egyensúlyt, akkor biztos fel fogok lázadni, hisz senki nem veheti el tőlem a jogot, hogy szeressek, hogy egyenlő legyek és magam döntsek az életem minden apró részletéről. Más nem szúrhatja el és nem is javíthatja meg helyettem. Se nő, se férfi. Így pedig én se mutogathatok másra, ha valami nem úgy sül el, ahogy akarom.
Sz. EszterA cikk értékelése 4,7 - 3 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.08.21 21:17:20, oldal 448 ms