Instituto morum - Imre herceg halála
Imre herceg teljesen egyedül maradt, csak a lélegzete és ő. Az igfon erdő immár szegényes aljnövényzetéhez lapult, és vadállatias vicsorgással feszítette meg izmait, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a közelben legelésző Ágisról. Hosszú körmeivel a laza, fekete talajba markolt, némán kiengedte az összes levegőjét, majd elrugaszkodott. Szinte átrepült a cserjés részen, elnyúlt a teste, ahogy leérkezve újabb lendületet vett és lesodorta a lábáról a szarvas alakban legelésző istent. A földnek feszítette, karmaival a lábába mart, és az arcába üvöltött, s lassan a vadállatias hangjai kuncogássá szelídültek.

- Fáradtnak tűnsz – tápászkodott fel végül a herceg.

Ágis két lábra állt, fején méltóságteljesen meredt égnek az agancskoronája. Személyesen az Igfon erdő istene tápászkodott fel a földről, sérülésnek nyoma sem volt rajta. Mezítelen testén szorosabbra húzta a szarvasbőr-leplet, majd utálkozva lesütötte a szemét.

- Megőrültél.

Gyermekkora óta ismerte a herceget. A magyar nagyurak sokat vadásztak az Igfon erdőben. Mikor Imre herceg először járt itt, Ágis az erdő közepén lévő tóban fürdött, emberi alakjában. Az eltévedt fiatal megbűvölten bámulta a fényárban úszó férfit, fején egy kifejlett dámszarvas agancsával. Zavarában ráfogta a nyílpuskáját, majd fejét rázva letette a földre, levetette hímzett ruháit mellé, majd a vízbe ereszkedett. Az isten csendes fejlehajtással fogadta. Némán hagyta, hogy a fiú lemossa a hátát és a karját, aztán felemelkedett a tóból, és a partra sétált. Magára vette ruháit, és két kecses szarvas-szökkenés után elnyelte az erdő az alakját.

Újra és újra megjelent Imrének, és a kezdeti néma pillanatok után legfőbb tanácsadójává vált. Igazságos királynak akarta nevelni, önzetlen uralkodónak, aki érti a természet szavát.

Imre herceg elheveredett a földön és meggyötört izmait nyújtóztatta.

- Furcsa dolgokra lettem figyelmes, míg kerestelek. Mintha leépülne az erdő – Imre komolyan összeráncolta a szemöldökét. - Minden olyan hallgatag, minden olyan kókadt. Sok fa ledőlt meghalni, vagy csak elkorhadtak állva. Nem szálltak a madarak, mikor felvertem a bozótot, hallgat a föld, mikor lehajolok suttogni.

Mélán lehunyta a szemét és beszívta az erdő illatát, a szomorkásság kesernyés szaga marta az orrát. Az édes napfény már nem ereszkedett lépésben a földre. A tisztás kongott, félelmetes félhomály terített köpenyt a növényekre.
Ágis nehezen ereszkedett le egy kidőlt törzsre. A földön heverő, gondterhelt herceget nézte. Félredöntötte a fejét és láthatóan gondolkodott, hogy beszéljen-e.

- A sok vadászat miatt van. Az egyensúly felborult - szólalt meg végül. - A vadak elköltöztek.
Imre feszülten felült. Átkarolta a lábát és szuggerálta Ágist, aki felállt és hátat fordított neki. A csend hulláma pillanatra utat vágott köztük, aztán a herceg könnyedén talpra szökkent.
- De mi lesz most? Mit tegyek? - Megkerülte az istent, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Semmit, nyugodj meg - érintette meg egy pillanatra a vállát, de amaz lerázta a kezét.
- Hogy tudnék megnyugodni, mikor szerintem te... - A heves felcsattanás után egy pillanatra elcsuklott a hangja. - Szerintem te része vagy ennek az egésznek.
- Az vagyok – Jelentette ki megdöbbent egyszerűséggel Ágis. Megérintette a koronáját, és keserédesen elmosolyodott. - Ameddig az Igfon erdőben bármi is lélegzik, bármi is nő, itt én uralkodom. Aztán megszűnök létezni.
Elhúzott a fejük felett pár madár. Imre herceg megrázta a fejét, de nem tudta kiszórni a gondolatokat.
- Betiltom itt a vadászatot.
- Ne. Fölösleges. Az erdő már meghalt, egyébként sem illő beleavatkoznod – Az isten bús komolysággal lehajtotta a fejét.
Megindult az egyik ösvényen, ami kivezetett a folyóhoz, Imre követette. Megérintette a leveleket, lágyan lebegtette, mintha ő volna a szél is. A lábával simogatta az avart, a szemével a szeretett tájat.
- Egyszer már jöttünk itt együtt – fordult hátra a csendes fiatalhoz. - A hátamon ültél.

Sem azelőtt, sem azóta nem történt ilyen. Aznap Imre megsebesült, és Ágis a hátán vitte vissza Istvánhoz. Álmodozva lépegetett, mintha búcsúzna.
Imre elkapta a karját és váratlanul visszahúzta. Arasznyi távolság volt az arcuk közt. Az isten érezte a halandó forró, dühös lehelletét az arcán. Jó egy fejjel magasabb volt nála, elnézett hát a feje fölött, nem bírta állni a pillantását.
- Nem hagylak menni - sóhajtotta halkan a herceg. – Biztos van valami módja. Kell, hogy legyen.

Észre sem vette, de még mindig szorította a karját. Elengedte, és sajnálkozva elfordította a fejét. Leült a földre és meredten bámult maga elé. Kiértek már az erdő sűrűjéből, be is sötétedett idő közben. Letelepedett mellé Ágis is, hosszan csak az égboltot nézték. Mint egy díszes függöny, amit Isten húzott, hogy ne lássanak be a hálószobája ablakán. Szétterült a végtelenben a kék és lila árnyalataival megfestett, finom ezüstre pöttyözött örökkévaló sivárság. Most egyikük sem látta igazán.

- Igazából van egy lehetőség – szólalt meg nagysokára az erdő istene. - Emlékszel arra, mikor dühös lettem Kisid fejedelemre, és szarvassá változtattam? Magamat is szarvassá tudom változtatni. Egyszerű, halandó szarvassá, akkor túlélem az erdőt. De sosem változhatok vissza, nem is fogok emlékezni rá, hogy ki voltam.
Imre felemelte egy pillanatra a fejét. Gondolatok millió futottak át az agyán, végül egy célba értek.

- Engem is – Nézett határozottan Ágisra.

Az agancskoronás férfi megdöbbenten hátrahúzodott, majd dühösen előredőlt.
- De miért? Állatként akarsz élni?
- Sosem vágytam az uralkodói pozícióra, félig állatként éltem ebben az erdőben. Négykézlábra ereszkedve vadásztam, a fogaimmal téptem szét a zsákmányt. Annyira érzem magam embernek, mint te.
- Én szeretem az embereket. Szeretem embernek érezni magam. Nem akarok elszakadni ettől, sem a tűnékeny öröklét-képzettől.

Az isten felállt. Látta a fiatal férfi szemén az elhatározottságot, a vágyat, a gyötrődést, hogy mennyire ledobná a bőrét és megélné az ösztöneit. Mindig is tudta.

- Biztos vagy benne? – Komolyan megfogta a kezét.
- Semmire sem vágyok jobban.

Ágis tenyeréből melegség sugárzott át a kezébe. Érezte, ahogy torzul a teste, vicsorgott és köpködte a nyálát, dobálta a fejét és érezte, ahogy a csontjai átszúrják a bőrét, hogy új bőr nőjön rá, ahogy a gondolatai lassan kifolynak a fejéből és egy marad, egy örökkévaló, amit nem vehet el tőle semmilyen változás:
- Így veled maradhatok, Ágis – nézett fel utoljára, félig emberi arccal, aztán hánykolódva kapálózott a földön, majd felemelkedett és méltóságteljesen pillantott körbe egy gyönyörű dámszarvas.

Ágis döbbenten húzta magához a fejét, és könnyed csókot lehelt az orrára. Nem bírt megmozdulni, csak húzta magához a nagytestű állatot. Ökölbe szoruló kezének körmei a húsába vágtak, ez ébresztette fel a zsibbadt kábulatából. A szarvas odébb szökkent, ki a közeli rétre, és a gyér füvet kezdte legelészni. Tétovázott. Maradhat emberi és isteni, elpusztulhat így, ahogy az erdő fái sorban kidőlnek. Vagy feladhatja a tudatot, elengedheti az örökké kínzó gondolatokat, amiket a városokban talál az ember, amit a gyilkosságok után hagynak a testeken, a miérteket, a hogyanokat, a mit jelenteket, mindent ami rossz, ami eredően vétkes és emberi, és csatlakozhat a már boldog, könnyelmű Imréhez.
Rémületes volt a kezét a mellkasára tennie. Eldobni az ezeréveket. Melegség sugárzott a tenyeréből, egész beleremegett a szíve, úgy torzult a teste, ahogy minden átváltozáskor – de hosszú létezésében először, nincs vissza semmi.
Egy könnycseppet hullajtott a földre, aztán ívesen átszökkent a kis bozótoson, ki a nagy pusztára, ahol egy boldog szarvas az égnek emelte a fejét, és szemével követte a nyugatot, ahol épp meghalni készült a nap. Arra akart menni, arra akart élni.
Butterflywin12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.08.21 21:17:42, oldal 258 ms