Áruló vállak
Múltkor kortárs táncon vettem részt, többedmagammal együtt. A különféle mondatok, gyakorlatok, pozítiv lélekerősítők között volt egy foszlány Grecsótól, ami még mindig előttem lebeg: Lent a váll, lazítsd el. Ha felhúzod, azt üzeni, hogy "ú micsoda szarban vagyok". A váll mindig elárul minket, sajnos.

Vajon tényleg így van? Vajon tényleg a váll jobban beszél, vagy inkább gyorsabban annál, mint a szemünk? Ezek szerint már semmivel és sehogy sem tudjuk eltitkolni, ha idegesek, stresszesek vagy letörtek vagyunk? A testünk minden pontja anélkül mutat egy teljes valódi, őszinte tükröt az éppen bennünk zajló állapotról, hogy mi azt tudatosan tudnánk? A testünk a legnagyobb meglepetések tárháza, mi pedig ebben igazából nem is vagyunk főszereplők, se főszervezők, csak azok, akik helyet adnak. Helyet adunk önmagunk irányítására. Helyet adunk annak, hogy folyton meglepve legyünk saját magunk által. Talán tényleg igaz az, hogy itt mi csupán porszemek vagyunk, semmi sem a miénk, mindent kiadunk, hogy az a lélek, az a szív, az a test bérelje ki, amibe épp beleszülethettünk. Talán csak minden óhajtó mondat az új pont, vessző, és kijelentés. De még akár a kérdés is.

E tudat után, észrevétlenül, már-már automatikusan úgy figyelem az embereket, hogy a megszokástól eltérően, most a vállukat is nézem. Vagy csak azt nézem. Vajon milyen a lelkiállapotuk. Vajon hogy vannak. Vajon hogy érzik magukat sok idegen között a közlekedési járatokon, vagy előadásokon. Vajon mennyire engedik el magukat egy-egy pillanatban. Vajon mennyire stresszelnek, ha éppen bemondják, hogy xy percet késik a vonat, vagy ha épp baleset történt, és a villamos helyett pótlóbusz jár. Vajon milyen hangulatba kerülnek, ha nagy a sor a közértben. Vajon mitől szoronganak, mitől félnek. Vajon milyenek, ha épp csókoloznak egy színház előtt állva, kávézás vagy sétálás közben. Vajon mikor nevetnek őszintén, és mikor megjátszottan. A felhúzott vállal történő nevetés életszerű, használjuk, de látjuk, mi folyik a háttérben? Vajon ki az, ki erőlködik élni, lélegezni, táncolni, szabadnak lenni, kommunikálni, és ki az, ki mindezt magától érthetően teszi meg. Vajon ki az, ki azért sír, mert rossz neki, és vajon ki az, ki boldogságában könnyezik. Vajon.

A felhúzott vállakkal számomra olybá' tűnünk, mintha hirtelen kérdőjelekké válna a testünk, kérdőjelekké raknánk össze magunkat. Nem értjük miért az van akkor és ott, ami van. Nem értjük a másik kijelentéseit, mondatait, és a vállak túlságosan független egyéniségek ahhoz, hogy gyorsabb reakciót valami más testrészünk váltson ki helyettük. A vállunké vagyunk - nélküle nem léteznénk. Körkörös. Az emberek mindig beleszületnek egy függőségbe. Így vagy úgy. Mégsem olyan gonosz foglalkozás függőnek lenni. Mégsem olyan rossz dolog, ott lenni a testünkben.


kép helye
*
Fotó: maja ( )
Elkergető

Falevelek hullanak, a metróból
kilépve katonásan felém lépeget sok
ismeretlennek álcázott fél-ismerős, s akkor
ott vállat cserélünk a jelenért.

Mesél, hogy én is mesélhessek, mégis
kattan a vészhívó, s ott akkor
vállal integetünk a felismert időért.

Szerelmesen összekeverednek az ágyon
fekve belehabarodva egymásért, s ott akkor
váll mozog néhány érzelemért.

A szem, mint megrajzolt térkép, s a
váll, mint a széllel szembe menetelő
emberszerű lény -
térfigyelő.
Varga MajaA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.01.22 19:26:29, oldal 594 ms