Társaslények párban
Tisztaság

Felvered az egész tetőteret,
Kiöntöd a frissen töltött bort a padlóra,
Átesel a kint hagyott játékon, amiről igazából nem is tudod,
hogy került oda.

Táncot jársz a konyha kövezetén,
valahogy mégis csak elhiteted önmagaddal is -
mennyire egyszerű szeretni.

Hátam mögé lopakodsz,
Néma vagy és puha, emlékszel a Coccolino üde illatára?
Szeretem az illatod, mondom, te pedig
felkapva körbepörgeted velem a világot -
a miénket, nem az emberekét.

Este elköszönsz, és én
elköszönök -
"Majd látlak holnap", mondjuk,
"Hiányzol", tesszük hozzá, s az ajtó, mint valami börtönbejárata,
úgy magasodik fölénk.

Kulcs fordul -
Mindig csak kettőre zárom.
Mindig csak kettőre zárom a szívünket.



kép helye
*
Fotó: maja ( )
Azt mondjuk, tökéletes egyedül. Majd azt mondjuk, mikor párkapcsolatban vagyunk, hogy ennél boldogabbak sosem voltunk és akkor érezzük magunkat a legkiegyensúlyozottabban, ha valaki szeret minket, és mi viszont szerethetjük. A szakításnál persze megint azt mondjuk, hogy jobb egyedül, hiszen önmagunk önmagunkat legalább nem veri át, legalább sosem csalódunk. Pár hét elteltével mégis csak hiányozni kezd a régi megszokás: hiányozni kezdenek a vitatkozások, az összezördülések mondjuk azon, hogy már megint nem hozott tejet a közértből, cigarettát meg bort bezzeg igen, aztán a végén a teraszon ülve egymás mellett mégis jól jön, hogy ezeket hozta, kora reggel pedig lemegy tejért, és míg felébredünk, elkészíti a kávét, engesztelés gyanánt. Hiányozni kezd, hogy néha túl jól bánt a hisztijeinkkel, néhanap pedig fogta magát, és akár a szórakozóhely, az utca közepén hagyott ott minket mérgesen, mert már nem bírta tovább. Vagy csak nem tudott mit reagálni az újabb hülyeségünkre. Hiányozni kezd, hogy mellette olybá' tűnik, sosem voltunk magunk alatt. Az idő mindent megszépít , szokták mondani, s akármennyire nagy klisén is hangzik, utólag általában kiderül, hogy tényleg van benne igazság.

Utóbb minden kiderül. Vagy rájövünk. A szürke felhő sem marad örökké szürke, hisz a mögötte bujkáló színes, ragyogó, napsütötte égbolt előbb vagy utóbb, utat tör magának.

Bár az is lehet, hogy csak mi fogjuk igaznak gondolni a kliséket a végére: behallucinálunk mindent, csakhogy elhitessük magunkkal, akkor voltunk boldogok, mikor mellettünk volt. Aztán hirtelen elkezdjük kapisgálni, hogy nem is ő, hanem az emlékeink, a hiánya, a megszokás édes illata az, ami hiányzik, ami bárcsak újra velünk lehetne. S mikor megengedjük az emlékeinknek, hogy ne elzárva éljenek a belső fiókunkba, hanem jöjjenek ki s szaladgáljanak nyugodtan, akkor egyszerre válunk szabaddá és tehermentessé, miközben láthatatlanul felemelünk egy falat, ami vagy gátol minket a továbbiakban vagy nem. Mert így működünk. Egymással párbajozunk önmagunkért cserébe. Mint mikor a Parlament előtt ilyen párás vízsugár jön fel a talajból, és fiatalok, idősek, gyerekek, párban, társaságban, egyedül elkezdenek ott sétálni benne, hogy a víz átjárja egész testüket s ruhájukat: a világ arra a pár másodpercre, percre, megszűnik létezni a számukra. Ez a legújabb hasonlat a párkapcsolatra. Vízsugárban mérni, mennyire vagyunk boldogok.

Hiányozni kezdenek lassan a kérdőre vonásai. Hiányozni kezdenek a spontán ötletei, hogy fussunk versenyt a Király utcáig, és ha már ott vagyunk, menjünk be a Gödör legmélyére, hogy aztán a nagy sportot kipihenve elterüljünk a közös mámorunkba a földön fekve, hajnali fél négykor. Hiányozni kezd az, ahogyan élt: nem csupán velünk, hanem a saját maga által alkotott világa, amit zűrzavarosnak is tűnhetett, mégis tudatosabb emberi lényként bolyongott ezen a Föld nevű bolygón, bárki másnál. Hiányozni kezd, hogy egy összeszólalkozás után, mindig egy zeneszámot elküldve messengerren békített ki minket. Hiányozni kezd az, mikor bemutatott a családjának, a barátainak, de legfőképpen, ahogy magától értetődően engedte, hogy az álarc nélküli valóját ismerjem meg. Hiányozni kezdenek a ki nem mondott mondatok, amikor egymás mellett feküdtünk az ágyban. Hiányozni kezd, hogy kora reggel csókot lehelt a szánkra, este pedig folyamatosan csacsogott a mindenről és a semmiről, de főleg arról, ő hogyan élte át az adott napját. Mindent másképp látott, érzékelt, festett le. Hiányozni kezd, hogy valahogy mindig tudta, mikor mit kell mondani. Hiányozni kezd az, mikor az utolsó szál cigarettáját mindig odaadta, de az öngyújtó viszont nálam volt.

S majd veszünk egy macskát, és egy bérletet a jelenre. Az egyikkel törődni kell, a másikat unos-untalan meghosszabbítani. Az egyikre mindenki felfigyel és mondják, milyen kis édes, a másikra senki sem figyel. Az egyik él, a másik a zsebünkben lapul. Mint a leveled, mint a telefonban a felvett hívások a hangpostával fűszerezve. Limonádét kortyolgattam közben a gangon, a rádió meg lejátszotta épp a közös számunk, macskám még nem volt, csak feltett szíverősítő a lelkem helyén, és akkor ott igazából már nem hiányzott semmi, mert minden megvolt belőled. Betűhalmazok.


Párban vagy szingliként társasozva az élettel, csak egy a lényeg: Ne felejts el néha hatost dobni, önmagadért cserébe.
Varga MajaA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.02.25 00:39:28, oldal 355 ms