Öt napom VOLT veled
Az emberek, a mosolyok, a fények, a hangok… még a levegő is másmilyen, a szíved is kicsit másképpen dobban. Nem lehet elfelejteni. Ilyen VOLT:
kép helye
Animal Cannibals
Fotó: N. Attila ( )
0.nap
A szülinapos magyar zenekarokkal a fesztivál megnyitotta kapuit. Istenemre mondom, így visszagondolva, hogy a magyarok is tudnak csinálni olyan bulit, mint a legnagyobb világsztárok. Idén kicsit változott a VOLT terepe, a két nagyszínpad egymással szemben lett felállítva, ami nem bizonyult rossz ötletnek, hisz az embernek csak pár métert kellett dülöngélnie részegen, esetleg elég volt csak megfordulnia ha tudott, és máris várhatta a következő koncertet. Nem volt szükség különösebb helyváltoztató mozgásra. Praktikus, praktikus, nagy tapsot érte!
Az első zenekar, aki birtokba vehette a nagyszínpadot, az a 25 éves Animal Cannibals csapata volt, velük kezdődött meg az idei VOLT fesztivál programja, majd a két nagyszínpad között egymást váltva játszottak Magyarország legismertebb bandái. Egyértelműen a 30Y fellépését szerettük a legjobban, hisz ha meghallom a zenekar dalait úgy érzem, sehol máshol nem lennék szívesebben az adott pillanatban. Hát mi ez, ha nem a boldogság? (Nem, nem a sok sörtől voltam boldog [akkor még].) Ám, némi szomorkodásra is okot adott az este, hisz a Heaven Street Seventől el kellett búcsúznunk kedd este, ugyanis bizonytalan ideig nem láthatjuk őket Sopronban.
kép helye
Ganxsta Zolee
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
30y
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Szerpentin
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Intim Torna Illegál
Fotó: N. Attila ( )
1.nap
A kedvenc napom, hisz azzal indult az egész, hogy beültünk az Anti Fitness Club koncertjére, szigorúan az árnyékba, a színpadtól messzire, ne vegye észre senki, hogy mi oda merészkedtünk és letagadhassuk bármikor, hogy mi egyáltalán elmentünk mellettük. Bevallom, megnéztük mit tud a zenekar egy fesztiválon. Többen mondták, hogy tavaly nagyon jó bulit csináltak, amiben erősen kételkedtem, de próba cseresznye alapon letelepedtünk egy sörrel a Jana színpadhoz. Nem mondanám, hogy zene füleimnek minden hang, ami Molnár Tamás száját elhagyja, de nem is olyan szörnyű, mint hittem, ám az biztos, hogy megérte elmenni rájuk (na nem azért, mert akkora hepaj volt, hogy olyat még a világ se látott és nem, Slasht se nyomták le, de rá még visszatérünk). Kiderült a koncerten, hogy kicsi a világ, és találkoztunk egy olvasónkkal, az oldal szülinapján, ami pont július 1-jén lett egy egész éves. Ennél jobb szülinapi ajándékot nem is kaphattunk volna! Köszönjük az élményt!

Folytassuk a Kiscsillaggal, a zenekarral, amitől ismét tinilánnyá válok, és úgy tombolok a kordon mellett, mintha a világon semmi baj nem lenne, ám amikor körbenézek azt kell látnom, hogy a zene az nem csak engem ragad magával, mindenkit kikapcsol. Mert amit Lovasi játszik, az igazi örömzene, ami visz magával, amitől nevetve üvöltesz ki magadból mindent, és úgy tűnik a közönség jókedve a zenekarra is hat, hisz mindenki mosolyog a színpadon is. Nem kellett egy percig sem azzal birkózniuk, hogy rájuk irányuljon a fesztiválozók figyelme, minden úgy ment, ahogy annak egy jó koncerten mennie kell.
A Tankcsapda még mindig a szívem csücske, a régi dalokat természetesen jobban szeretem, mint az újakat, ám úgy érzem a hazai rockzene koronázatlan királyai semmit sem vesztettek az évek alatt a lendületükből. A hatalmas disznópörkölő ugyan látványos, ám e nélkül is volt hőség, használatát indokolatlannak kell minősítenem, ettől ugyanis csak még inkább úgy éreztük, a pokolban járjuk a táncot. Természetesen a Quimby buliját sem hagytuk ki. Nem volt ember körülöttünk, aki csak egy helyben állt volna, mindenki rázta a hátsóját és csápolt ezerrel, ami cseppet sem meglepő, elvégre ilyen egy igazi hamisítatlan Quimby buli.

A gyomromban egész nap éreztem persze, hogy ma olyan jön, ami talán soha többé nem lesz. Nem titok, hogy rockcsitriként Slash-t úgy vártam, mint magát a messiást, évek óta szerepelt a neve a zenei bakancslistámon, tudtam, hogy addig nem halhatok meg, míg el nem jutok egy koncertjére, de elérkezett a várva várt pillanat. Valószínűleg ez is egy olyan koncert marad az életemben, amit sosem fogok tudni feldolgozni, hisz Slash maga az igazi megtestesült, nyers, rock and roll, akit a műfaj szerelmeseinek látnia kell. Egy percig sem kérdés, hogy a zene a vérében van, a gitár szó szerint felzokogok a kezében. Ő zenekaron belül a valódi frontember, hisz Myles Kennedy tény, hogy egy jó énekes, aki korrektül teszi a dolgát, de Slash-re épül minden. Elvégre a zenekar tagjai közt ő az igazi, két lábon járó, élő legenda, ám szerencsére a többiek is bitang jók, ugyanakkor tiszteletben tartják, hogy ha Slash játszik, akkor Slash játszik és hagyják, hogy tegye azt, amihez a mester a legjobban ért. Mi meg csak nézzük a kezét, próbáljuk kitalálni hol a titok, talán az egyik gyűrűjében van valami, mágia, amitől úgy tud játszani, hogy egész életemben a kordon mellett állnék és csak nézném, áhítattal, miközben arra gondolok, miért is nem a nyolcvanas évek Amerikájában voltam 25 éves.
Ezek után kábultan másztunk át a Hiperkarma utolsó pár számát meghallgatni, ami az édes lebegésből visszacibált a földre. Idén már volt szerencsém a zenekart élőben hallani és megnyugtató volt akkor, hogy mennyire jól szólnak a dalok Bérczesitől, akinek egy időben a legtöbb koncertjén izgulhatott a közönség, hogy épp milyen állapotban lép színpadra. Ez most, a Budapest Parkos fellépéssel ellentétben nem esett túl jól, akkor sem, ha imádom a dobot, erről a koncertről viszont csak annyit írhatok, hogy: basszus…
kép helye
Kicsillag
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Tankcsapda
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Tankcsapda
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Myles Kennedy
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Slash
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Slash
Fotó: N. Attila ( )
2. nap

A Parkway Drive koncertjéig az árnyékban maradtunk, és pohárban hordtuk a vizet, amit magunkra borítottunk, ugyanis a hőséget és a port nem lehetett másképp elviselni, míg a szervezők el nem kezdték locsolni a tömeget, hogy tutira mindenki nagyra nőjön, sőt az esőztető berendezés is ki lett húzva a színpad elé, ami azt hiszem több embert védett meg az ájulástól. Ugyanis a pálinka + napocska kombinációtól igencsak hamar fejre lehet állni. Na de az ausztrál metalcore banda miatt úgy döntöttünk, muszáj elindulni. Két éve láttam őket szintén a VOLT fesztiválon, és emlékeztem rá, hogy akkor se gyenge bulit toltak a rekkenő hőségben. Hát az biztos, hogy idén sem volt rájuk panasz. Szeretjük őket, úgy tűnik, hogy ők is minket, ennek örömére megpörkölték a közönséget, miközben többen elhullottak a Harcosok klubja néhány jelenetét megszégyenítő körben bunyózva, de pánikra semmi ok, igazából mindenki túlélte a hörgős, pörgős koncertet, hogy aztán át is rohanhasson a Rise Against bulijára, ami nem volt rossz, ám emlékezetes sem. Sokkal nagyobb zúzásra számítottunk a bandától, egynek azért megfelelt.
A Vad Fruttik csapata legalább újra felpörgetett, aki a hazait szereti, az tuti ott volt a koncerten és nem bánhatta meg egy percét sem. Likó Marcell karizmája egyértelműen kiüti a közönséget a keserű, szomorú, ám néha nevetős, pörgős dalok felváltva érkeztek, és olyan hangulatot teremtettek, ami ha nem is üvegszilánkkal, de örökre az emlékezetekbe karcolódott.
Bastille. Nem kérdés, hogy jók, a tinilányok megvesznek értük, Dan Smith még a közönség közé is kijött, dallamos számaik vannak, korrekt koncertet tolnak, de semmi több. Nem vesztem el miattuk a fejem, és nem varázsolódok el. Jók, jók, de biztos, hogy egy különálló koncertjükre nem vennék jegyet.

Este persze jött a fekete leves, ugyanis mi, az újdonságnak számító kapszulahotelben béreltünk magunknak dobozt, ám mikor visszaértünk éjjel Bastille után, hogy magunkhoz vegyünk némi vizet, kiderült, hogy a katasztrófavédelem bezáratja a Fesztiválhotelt, a cuccunk aludhat a helyén, mi nem. Mit ne mondjak volt szentségelés bőven, éjszaka, sötétben gyerekméretű sátrakat állíthattunk magunknak a mezőn, persze kaptunk segítséget, na de mégis kérem… Oké, hogy mikor megérkeztünk még nem volt teljesen kész a Fesztiválhotel, de két nap után azt mondani, hogy viszontlátás… Az átcuccolással, sátorállítással, agyvérzéssel nekünk véget is ért a nap.
kép helye
Tűzoltók munkában
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Parkway Drive
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Közönség
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Vad Fruttik
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Bastille
Fotó: N. Attila ( )
3. nap
Reggel nyolckor szaunára kelni nem finom, főleg, ha 50 ezerjó magyar forintért pont azért bérelsz magadnak szállást, hogy elkerüld a sátrazást. Mondhatni morcosan indult a reggelünk, aztán jött az isteni sugallat, hogy a raklapokból álló, műfűvel leterített pihenőhelyeken majd fetrengünk, ha már este nem sikerült. Aludni nem tudtunk ugyanis a szervezők a dobhártyáinkat, Kis Grófo előadásával kínozták, akinek nem fogom soha megérteni, hogy lehet sikere, arra viszont mérget vehet mindenki, hogy helyettesítette a kávét a hangja. Tudtuk, hogy kemény nap lesz ez, hisz a VOLT fesztivál pénteki napjára már jegyet se lehetett kapni, ami nem csoda, hisz a bőrnadrágos rock-arcok ugyanúgy megtalálták maguknak a programot, mint a műkörmös cicababák, akik a sört szívószállal isszák. Őszintén vártam arra, hogy a két tábor közt lesz nézeteltérés, ennek ellenére váratlan fordulatot vett az este, de erre térjünk vissza később.

Supernem koncerttel kezdtünk, mert jók, mert szeretjük őket, mert fel lehet rájuk kelni a harmadnapos kómából is. Majd szépen átszivárogtunk a Pásztor Anna vezette Anna and the Barbies koncertjére, már csak kíváncsiságból is, hisz köztudott, hogy a frontasszony a legbetegebb cuccokban képes színpadra állni, a közönséget a tenyeréből eteti, és ha ő azt mondja, hogy seggrázás van, akkor seggrázás van kérem. Ők is tipikusan olyan koncerteket adnak, amit az ember végig vigyorog, itt mindenki egyformán szabad, a dinamika az, amit egy percre se veszítenek el, az egész tömeg egy nagy családot alkot a zenekarral, ezt pedig nem sokan tudják megcsinálni, lássuk be.

De térjünk is rá azokra, akik miatt a péntek teltházas lett. Az első húzónév, mindenképp a Motörhead volt. Lemmy megöregedett, ez nem kérdés, a hangjától természetesen most is ráz a hideg, hisz annyira mély és annyira karcos, amennyire csak lehet, de a színpad felrobbantása hiányzott nekem.
Parov Stelar Band, tipikusan olyan név, ami minden évben felbukkan nálunk. Nem véletlen persze, hisz nagyon jó bulit csinálnak, de személy szerint kicsit már unom őket, le lehetne cserélni legalább egy évben valami másra, valami újra, de ez személyes vélemény.
Aztán jött David Guetta, akinek a koncertjére megtelt a küzdőtér. Szó szerint lépni nem lehetett. Őszintén szólva nem vagyok oda a DJ-kért, de egy darabig határozottan tetszett a hangulat, majd egy idő után elkezdtem unni, hisz olyan volt, mintha folyamatosan ugyanaz a szám menne. Hiába kapcsolták be újra a disznópörzsölőt, egy idő után már ettől se tátottuk a szánk, maximum attól, amikor megláttuk, hogy a bakancsos Motörhead-es pólóba bújt pasik, hogy tombolnak a francia dj buliján.

A péntek legjobb kérdése: Hova süllyedt a világ, amikor eljött az a nap, hogy a Motörhead egy David Guetta előzenekara?
kép helye

Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Anna and the Barbies
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Anna and the Barbies
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
Motörhead
Fotó: N. Attila ( )
kép helye

Fotó: N. Attila ( )
kép helye
David Guetta
Fotó: N. Attila ( )
4. nap
Amikor már érezni a levegőben, hogy mindjárt vége, el is fáradtál, de azért mennél még tovább. És mész is. A sopronis sátorból végighallgattuk az estére való felkészülést, Ákos hangpróbáján szerintem többen azt hitték, hogy ez már a koncert, ugyanis beálltak az első sorokba csápolni, ami kifejezetten mókás látvány volt. Éljen a pálinka!

Az első koncert, amire használható állapotba kerültünk az a Wellhello bulija volt, ahol olyan dolog történt, ami már bejárt mindent, de nekünk is említést kell tenni róla, hisz példaértékű, amit a fesztiválozók tettek. Mert igenis van, hogy nem egy világsztár miatt válik szét a tömeg, hanem egy kerekes székes kisfiúért, aki a banda nagy rajongója. Van, hogy egy gyereket emelnek magasba és adnak előre, egészen a színpadig, hogy aztán átemeljék a kordonon. Egy ilyen fesztiválon igenis bármi megtörténhet, mert az emberek szeretik és elfogadják egymást, és létezik olyan, hogy maguk a fellépők nem találják a szavakat. Megfagy a levegő és mindenki elhallgat, hogy magába szívja azt a pillanatot, amire örökre emlékezni fog. Sajnos ritka az ilyen az életben, de aki ott volt, az mindig magában fogja hordani ezt a varázslatos képet.

Ákos számomra már nem sok újat mutat, minden évben látni őt is, tudjuk mit tud, tudjuk, hogy húzónév, de már cseppet sem hat meg.
John Newmanre viszont kíváncsi voltam. A srác fiatal, rutintalan, túlmozgásos, nem egyszer úgy tűnt, hogy zavarában nevetgél, mert nem tud mit kezdeni a tomboló tömeggel, kell még neki jócskán idő míg beérik, de akármi is lehet még belőle. Akár pék is… A dalai jók, az előadáson van még mit csiszolni, de utolsó nap már mindenkinek mindegy volt minden, az egyetlen lényeg az volt, hogy lehessen rá táncolni, és ne aludjunk el rajta, ezt pedig hozta a fiú.
Egy jó hét legpocsékabb lezárása volt a Fatboy Slim koncertje. Rémálmaimba ne jöjjön még egyszer elő ez az produkció, amit fél óra szenvedés után ott is hagytunk, ugyanis értékelhetetlen számomra, ha a fülemnek úgy tűnik, hogy harminc percen át ugyanaz megy, legfeljebb minimális változtatásokkal. Ennél még David Guetta is mérföldekkel jobb… Nem lett volna az a piamennyiség, ami ezt a zajongást megszépítette volna, pedig több fesztiválozó látszólag erősen próbálkozott a dologgal.
kép helye

Fotó: Vilcsek Orsi ( )
kép helye
John Newman
Fotó: N. Attila ( )
kép helye
John Newman
Fotó: N. Attila ( )
Összességében egy szuper hetünk volt, ami alatt rengeteg élménnyel gazdagodtunk, ám szeretném, ha a szervezők bátrabbak lennének és nem mindig ugyanazokat az előadókat hívnák meg. Parov Stelar jó-jó például, de idén már adott két koncertet Pesten, tavaly is láttuk, azelőtt is, szóval unjuk már picikét. Nem kéne ennyire biztonsági játékot játszani, ugyanis egy idő után ez nem lesz kifizetődő.
kép helye
Közönség
Fotó: N. Attila ( )
Mindenesetre a VOLT fesztivál tényleg az egyik kedvencünk a hangulata miatt. Szeretjük az apró hibáit, de a legjobban azt az emberséget bírjuk, ami a fesztiválozókra ebben az öt napban mindig, minden percben jellemző. Jövőre találkozunk! Hiányozni fogsz Sopron!
kép helye

Fotó: N. Attila ( )
Sz. EszterA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.12.11 06:39:14, oldal 275 ms