Gyere vissza hozzám!
kép helye

Fotó: (Weheartit.com)
Olyan sokszor elhangzik ez az apró, átgondolatlan, tudattalan sóhaj a szánkból: gyere vissza hozzám. Néha zokogva, toporzékolva követeljük az élettől, az égtől, hogy adják vissza, ami elveszett. Néha csak csendesen magunkba mantrázzuk, hogy: gyere vissza, gyere vissza, gyere vissza, kérlek.
De miért jöjjön vissza, aki elment? Miért is kéne? Hiányzik, de az életben annyi minden hiányzik, amiért nem könyörgünk hisztériázva, hogy kapjuk meg, kapjuk vissza. A hiány természetes dolog, hisz az ember úgy van programozva, hogy semmi ne legyen elég a számára. Mindent akarunk, de semmi nem lehet a miénk, amiket pedig ideig-óráig birtokba vehetünk, azt se tudjuk soha kellően értékelni. A jó miatt sosem sírunk. A jó dolgok, a jó emberek nem elég érdekesek, figyelemfelkeltőek, drámaiak, érdekesek, szinte nem is foglalkozunk velük, nem adunk értük hálát, természetesnek vesszük és elsiklunk mellettük. A fájdalommal és a rosszal foglalkozunk, azokkal a dolgokkal, amiket el kell engedni. Mégis fennakadunk rajtuk, megtorpanásra késztetnek minket. Főleg az emberek képesek arra, hogy a padlóra küldjenek minket, miattuk kesergünk legtöbbet. Őket akarjuk visszakapni.De miért is jó, ha visszajön valaki, aki egyszer már elment? Miért nem engedjük csak úgy el, hogy menjen, miért nem azt kívánjuk, hogy soha többé ne jöjjön vissza, hisz titkon tudjuk, hogy úgy lenne nekünk a legjobb?Miért adunk lehetőséget arra, hogy visszajöhessen, mikor tisztában vagyunk vele, hogy a végeredmény az lesz, hogy újra sírunk, mert ismét megsebez. Pont akkor, mikor már elállt a szívünkön hagyott seb vérzése. Miért nem kíméljük meg magunkat a csalódástól?Miért szeretünk csalódni az emberekben? Miféle perverzió ez? Miért engedjük meg nekik, hogy csalódást okozhassanak nekünk újra meg újra?Jól esnek a pofonok. Szeretjük őket, akkor is, ha tagadjuk. A pofonoktól erősebbek leszünk, talán ezért van szükségünk erre. Szeretünk sírni is, siratni magunkat, siratni, amit elvesztettünk, siratni, azt, aki nem jön vissza hozzánk már, vagy ha visszajön, elhordani minden szemétnek az embert és az öklét, hisz megint bántott minket, miközben az igazság az, hogy mi köptük szembe magunkat azzal, hogy visszaengedtük az életünkbe és megengedtük neki, hogy újra pofán töröljön minket, nevetve azon, hogy mennyire hülyék is vagyunk.De ha ezek nem lennének, miért is figyelnének ránk? Miért is sajnálnának minket? Miért is siránkoznánk, ha beismernénk, hogy mi vagyunk a balfaszok, hogy mi sebezzük magunkat igazán? Talán csak ezt várják tőlünk. Hogy siránkozzunk. De siránkozással nem megyünk semmire, ezt már tudhatnánk.Természetesen mindenki beleesik ebbe a hibába. Elég egy dal és eszembe jut az, akit elengedtem, megsajdul a szívem, de tudom, hogy így jó, így kellett lennie, ennyi volt nekünk megírva. Amikor pedig ezt a két dolgot sikerül összekapcsolnom egy koncerten tomboló tömeg közepén állva, mosolyognom kell. Mosolyogva gondolok rá és arra a rengeteg szép dologra, amiket együtt éltem át a múltam egy darabkájával. Tudom, hogy mindenre megtanított már, amire meg kellett, hogy tanítson. Megtanított elengedni és nevetni. Nincs bennem harag csak béke, mikor rá gondolok. Béke és büszkeség.. Büszke vagyok ránk, hogy egyszer egymás életének szerves részei voltunk. Büszke vagyok a percekre, amiket egymásnak adtunk, mert mind értékes volt. Büszke vagyok rá, mert fel tudott dühíteni és azért is, mert a fájdalom ellenére is tudtam szeretni őt. Megtanított arra, hogy a szeretet fontosabb, mint az egó és a düh. Büszke vagyok magamra is, mert a szeretetet rá tudtam tenni egy mérlegre és a másik oldalra fel tudtam tenni egy idő után, hogy mennyi fájdalmat kapok. Megtanultam mérlegelni, hogy nekem meddig jó egy pusztító kapcsolatban maradni és mikor kell azt mondanom, hogy elég volt. Büszke vagyok magamra, mert le bírtam zárni és elbírtam engedni, bármennyire is fájt. Büszke vagyok arra is, hogy tényleg őszintén tudok mosolyogni mikor rá gondolok. Nem akarom, hogy visszajöjjön. Már nem. Elég volt. Aki elment azt el kell engedni és soha többé vissza nem engedni. Nem azt kell suttogni, hogy gyere vissza, hanem azt kell az emberünk után ordítani, őszintén teli torokból, hogy tűnj el és soha többé ne kopogj a szívem ajtaján. Persze ezt őszintén ordítani, nem könnyű. Így vagyunk programozva vagy inkább nevelve? Ezt látjuk és sajátítjuk el? A génünkbe van, hogy hagyjuk sárba tiporni magunkat vagy ellestük a környezetünktől? Hogyan tanulhatnánk meg, hogy ne engedjünk be még egy jobb horgot, attól, akitől már ezer balt elszenvedtünk? Mikor látjuk meg végre, hogy ezek a pofonok, ez a hagyom magam, majd inkább sírok és panaszkodok hozzáállás az egész társadalmunkra és életünkre kihat? Ez nem mehet tovább! Pontot kell tenni a történetek végére és nem vesszőt. Viszont soha nem szabad haraggal visszagondolni ezekre az emberekre. Szeretni kell őket, úgy ahogy egykoron tettük és hagyni, hogy menjenek egy másik úton, ami nem keresztezi a miénket. Pont.

Sz. EszterA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.08.20 02:57:00, oldal 254 ms