Egy félelmem legyőzése
Mitől félünk igazán? Pókoktól? Magaslattól? Betegségektől? Bukástól?
A rettegés és a félelem között van-e különbség? A félelmeink tesznek azzá, akik vagyunk?


Sokan mondják, hogy a félelmet úgy lehet legyőzni, ha szembenézünk vele. Egyszerűen rettegek a vonatoktól. De a minap elhatároztam: igenis véget vetek ennek az egésznek. A Kunszentmiklós-Tass állomásról induló vonat ajtajai a nagy meleg miatt szokás szerint nyitva voltak. Ferencvárosnál nem bírtam tovább, a hőség kiűzött a folyosóra. A legalább 70 km/órás sebességgel haladó vonaton mind a két oldalon nyitva voltak az ajtók. A félelemtől vakon rohantam át az utolsó vagonba, ami a kerékpártároló volt. Leültem egy ülésre és kifújtam magam. Azután gondolkodni kezdtem. Miért félek ennyire? Mitől félek ennyire? Félek, mert rengeteg rémtörténetet hallottam vonatból kiugráló emberekről, lábakról, amiket le kellett vágni, stb. Félek, hogy kiesem? Igen. „Ügyes vagy, erős. Tudsz vigyázni. – győzködtem magam - Nem remeghetsz örökkön-örökké, valahányszor meglátsz egy nyitott ajtót...”

Döntöttem. Nem nagyon, de apránként szembenézek a félelmemmel. Először csak a fejem dugtam ki a folyosóra, hogy megnézzem, nyitva-e még az ajtó. Úgy volt. A menetszél ide-oda verdeste. Nyikorgott-csikorgott, majd' összeszakadt az egész... Visszakaptam a fejem. „Na, ide nem megyek ki, az biztos” – gondoltam.
Azért rávettem magam másodszorra is. Most már bátrabb voltam. Kihúzódtam egész a folyosóra, a fal mellé. Néztem a sínt a nyitott ajtón át. A vonat lassított. Közeledett a végállomás. Remegve markoltam az ajtó melletti kapaszkodót, és néztem a lassan peronformává váló talajt... Kiléptem egész a kocsi szélére. Három lépcsőfok, azaz körülbelül egy méter választott el. Talán 20 km/órás sebességgel, ha mentünk. Tombolt bennem az adrenalin, fülemben dobogott a vér. Léptem hát, mert kellett. 15 km/órás sebesség és két lépcsőfok... Szorítottam a kapaszkodót, nagy levegő, és... Az utolsó fokon álltam, a vonat alig ment már. Lassan fékezett, majd megállt. Leléptem a peronra. Mélyen lélegeztem be a szénporos, ragacsos szagú, forró nyári levegőt. A blúzom egy merő víz volt, hajam a fejemhez tapadt, de éltem. Megcsináltam.
Valaki megtaszította a vállam. „Az útban állsz!”- ordította. Ránéztem és mosolyogtam. „Belefér – gondoltam – elvégre nem minden nap győzöm le a legnagyobb félelmemet.”

Más lettem-e tőle? Talán. Egy kicsit. Legalábbis, mikor eszembe jut, nagyon büszke vagyok magamra és eltölt az önbizalom. A félelmemet legyőztem. De ettől még tartok a vonatoktól. Nem úgy, mint korábban. Talán elég érett lettem, hogy belássam, butaság az egész? Minek attól félni, hogy kiesem? Ha nem megyek oda, nem fogok kiesni és kész. Viszont, amit tanultam az esetből: ha odamegyek, akkor sem esem ki. Pont ez a csodálatos az egészben. Ha nem próbálom ki, soha nem tudom meg. Lehet, hogy kiesem. Lehet, hogy nem. Ez maga az élet, a nagy talány.
Nem célom a hősködés, távol álljon tőlem. Arra szeretnék rávilágítani, hogy csak akkor tudjuk meg, mire vagyunk képesek, ha szembenézünk a félelmünkkel és megpróbáljuk legyőzni.
Barbara12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.08.20 02:56:57, oldal 252 ms