Bezártság az elfogadásban
Hogy Alföldi Róbert milyen rendező, vagy milyen nem, azt nem hiszem, hogy be kell mutatni, hogy állást kéne foglalni, hiszen egy hihetetlen megosztó személyiségről van szó, akinek az előadásaira már az első két napon rendre elfogynak a jegyek, és akinek sosem volt még, hogy ne teltház előtt játszódnának a darabjai. Nem tudnám megmondani, sosem tudtam volna megmondani, hogy kik vannak többen: akik szeretik, vagy akik nem, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy egybeolvad ez a két tömeg néha-néha egymással, mondjuk ez most nem is fontos. Sosem volt az. Ő az a rendező, aki mindig azt dolgozza fel, mindig olyat csinál, ami éppen kell nekünk, ami éppen aktuális, nem volt még olyan darabja, amire azt mondták volna, "ez elkésett pár évet". Figyel és csinál. Szembefordít téged a tömeggel úgy, hogy közben ott sétál köztük és a kezét feléd nyújtja, hogy menjél te is sétálni egyet. Nem enged leesni, ő az a rendező, aki elvisz téged, megmutatja, hogy is van ez az egész, de rád hagyja, hogy valóságként éled-e meg a történetet vagy pusztán fikciónak. A lelked és az agyad így vagy úgy, de nem tudja megúszni a dolgot. Sosem ő maga volt igazán a lényeg, mert a színháztémáié mindig a főszerep.
kép helye
Jean Poiret
Fotó: filmkatalogus.hu ( )
"1978-ban bemutatott színes, francia-olasz filmvígjáték. Edouard Molinaro alkotása Jean Poiret 1973-as azonos című színdarabjából készült, melynek forgatókönyvét a szerző és a rendező társaságában Francis Veber és a film producere, Marcello Danon írta. Folytatásai: Kémek a lokálban (1980), Őrült nők ketrece 3 – Az esküvő (1985). A darab és a film alapján 1983-ban mutatták be az azonos című Broadway-musicalt. Az eredeti film amerikai remake-je. Az Őrült nők ketrece volt Magyarországon az első olyan film, ami a homoszexualitásról szólt; a két főszereplőt Sinkovits Imre, és Márkus László szinkronizálta."

Itt, az Átriumban, nem kellett szinkron. Magyaroktól magyaroknak szólt, a francia történet. Budapest a francia Saint-Tropez. A lebuj pedig a jelenlegi Magyarország politikusainak, vagyis akik a "Gyűlölet-kampány" felé lökik a befolyásolható, agymosott embereket, tehát a lebuj a jelenlegi ellenség nekik. Miért is? Mert igazi keresztény-módjára csak az tekinthető párkapcsolatnak és házasságnak, amit két ellenkező nem alkot. Annyira nagyon keresztények vagyunk, hogy közben a menekülteket hagynánk meghalni, csak hozzánk ne jöjjenek, meg dobáljuk s megverjük őket, de igen, ez már egy másik téma, úgy érzem. S igazából nem is, hiszen mindkettő így vagy úgy, de az elfogadásról szól; "fogadd el a másik embert, hogy téged is elfogadjanak." De sose prédikálj úgy, hogy közben te sem teszed meg. Így, amikor a fiút alakító, Fehér Balázs Benő bejelenti apjának, hogy szerelmes, és hogy a lány éppen a "Tiszta Haza Mozgalom" egyik képviselőjének a lánya, aki igencsak konzervatív is ugye, de az apa még annyira nem is itt ájul el majdnem, hanem ott, hogy most az lenne a feladat, hogy a képviselőt és családját ők itt vacsorával fogadják, hogy a két család megismerje egymást: mint két normális család.

A lebuj, az Őrült Nők Ketrece az egy olyan hely, ahol mindenki az lehet, aki. Itt mindenki önmaga; nem a látszata, nem az álarca, tükörképe és pont. Ez a kettős keveredés jellemző erre az egészre: a hamisság mögött a valóság, csak hogyan rejtsük el? És el kell-e rejteni egyáltalán?

A darabban a két főszereplőt, Stohl András és Hevér Gábor játssza el. Azon kapod magad, hogy meg sem lepődsz az egész szereplőgárdán, hiszen Stohl tökéletes a női szerepben, tökéletes nőként, vagyis egy női primadonna, aki igazából férfi. Mellettem egy nő ült két tíz-tizenkét év körüli fiúgyermekkel, és én nem értettem, hogy miért; jó-jó elhozta őket, hiszen látniuk kell ezt a darabot, de biztos, hogy így és most kell látniuk? Nem elég az a világ nekik, amiben jelenleg élnek s még azt sem értik teljesen, értsék meg ezt is, ami a színpadon játszódik éppen? És forgolódtak, néha már igen csak mentek volna haza, vagy igazából bármerre, csak ne ott kelljen ülniük, ott, ahol nem értenek semmit sem. Alföldi rendezéseihez meg kell érni, mind lelkileg, mind szellemileg, egyszerűen nem ülhetsz be úgy, hogy nem értesz majd valamit, hogy nincs elég (ön)iróniád, és egy pici rálátásod az egész helyzetre. Olyanok ezek a darabok, mint Tarantino filmjei: ha túl komolyan veszed őket, nem fogsz soha többé felállni a székből, viszont ha túl lazán, akkor meg az egész lényege és mondanivalója lehúzódik a toileten. Ha megtaláltad a köztes utat, jöhetsz.
kép helye

Fotó: magyarnarancs.hu ( )
S bár Jean Poiret és Edouard Molinaro párosának film-színdarabja alapján lett adaptálva, mégis valami mást kapunk. Az eredetiben benne van szereplőként Jean-Michel édesanyja is, Simone Deblon, egy komoly cégelnökasszonya, az Alföldis verzióban viszont nem jelenik meg, csak szó van róla, meg is hívják, de végül nem megy el a közös családi-találkozó vacsorájára. A nő, akire nem lehet számítani ezer év után sem, a nő, aki elhagyta a fiát, a nő, aki igaz, hogy mindig is nő volt, nincs ott, sosem volt ott, ahol lennie kellett volna, nem viselkedik anyaként. Akkor kire lehet számítani, ki van mindig ott, még akkor is, ha a nevelt fia meg akar szabadulni tőle a menyasszony családja előtt, hogy végre egy normális fiú legyen normális szülőkkel? Mert Jean-Michel, a fiú, akit Fehér Balázs Benő alakít, lázad az eddigi élete ellen, ami most jön ki rajta: meg is bántja azokat, akik szeretik, mert oly mindegy, hogy hol vagy és kikkel, mindig azt bántod meg, akik a legjobban szeretned téged, mert tudod, hogy ők úgyis mindig megbocsátanak majd neked.'

Emberek vagyunk mindannyian, ugyanazokkal az érzésekkel és tettekkel együtt, csak máskor, máshogy jönnek elő. S ez a darab a lehető legjobb példa erre. Nem mindig az a jó, akitől elvárjuk, kötelességének érezzük, hogy jó legyen. Egyáltalán, nem mindig várhatod el, hogy valaki, akinek kötelességei vannak, vállalja is őket. Nem mindig kell értened a szerelem kapcsolatát két ember között, (vagy akár három), de veled kapcsolatban sem értenek mindent az emberek, mégis elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Nem mindig rossz a fura, vagy a "másmilyen". Egyáltalán ki a másmilyen? Egyáltalán ki nem érdemli meg, itt a Földön élők közül, hogy teljes értékű embernek tekintsék? Lehet mutogatni és fújolni, mert mindent lehet: de amíg nők, férfiak hazudnak, szúrják hátba, csalják meg egymást, netalántán erőszakolnak meg, vagy ölik meg magukat, az egész családjukat a gyerekeikkel együtt, addig senkinek sincs joga, szerintem, a normális szónak az ellentétét használni egy nem hetero emberre csak azért, mert azt sulykolták belé, hogy az nem normális dolog. Már miért ne lenne? Attól egy gyerek nem lesz meleg, ha melegek nevelik fel sőt, néha több odafigyelést és szeretetet kapnak, mint az átlagos szülőktől. Persze, ennek ára van, mondhatják...

Ahogy az őrült nők ketrecében is. Ára van, mert az emberek gonoszak és mindenfélét mondtak kiskorában Jean-Michelnek. Ő abban élt, hogy egy lebuj felett lakik, ahol férfiak lépnek fel női ruhákban, akik így az otthonukban is néha-néha rohangásztak. Ő abban élt, hogy az apukája az apukája, az anyukája elhagyta és sosem látta, a mostohaanyja pedig nő, csak férfi testbe zárva. Talán, sosem volt igazán gyerek, de minden elvált szülő gyermeke hamar felnő, tök mindegy, hogy milyen a családi háttér. Empátiára és elfogadásra nevel, de közben annyi atrocitás ér más emberektől, hogy van az a pont, amikor győznek ezek az előítéletek benned, és akkor robbansz: hogy megfelelj más embereknek azért, hogy akit el fogsz venni feleségül, annak a konzervatív és sznob családja, elfogadjon. Van, hogy mindent megtennél a szerelemért, ha kell, saját magadat is elárulod, saját magadat is elbújtatod jó messzire, csakhogy felvehess egy menő álarcot, olyat, amit biztos imádni fognak azok, akiknek imádnia kell téged. De az nem ugyanaz, hiszen nem játszhatod le az egész életedet egy hazugságon alapuló ál-énnel. Senkinek sem sikerült még. Mégis van az a pont, amikor a másoknak való megfelelésért mindent megtennél, és még csak észre sem veszed. Jean-Michel hajlandó lenne otthonról elküldeni azt a nőt-férfit, igen mondjuk ki együtt, transzvesztitát aki anyja helyett anyja volt, aki ha kisfiúkorában beteg volt, akkor el nem mozdult az ágya mellől. És ezt Albin, (Stohl András szerepe), a mulató sztárja, transzvesztita, és a mulatótulajdonos, Georges, (Hevér Gábor), aki "csak meleg", élettársa, jelentősen meg is mondja kerek-perec, drámák tömkelegek közepén. Egymásnak csattannak a nagy, bántó szavak; leginkább Jean-Michel támad neki, minden egyes percben Albinnak, főleg ha amaznak drámakirálynőt van kedve játszani. A fiúnak a túl önzősége kerül felszínre, és a hisztijeivel párosulva azt szeretné, ha végre egyszer, az lenne, amit ő akar, ami róla szólna, mert szerinte eddig minden csak és kizárólag Albinról szólt. Az atrocitások érték gyerekkorában, itt kerül felszínre. Az apja, Georges, mindkettő melléállna legszívesebben, de aztán valahogy kezdik átrendezni a fiával a lakást, elérnek Albin szobájához is, éppen cipelnek le valamit onnan, ami nem oda való, amikor Albin besétál, Jean-Michel pedig kifakad, hogy "kész ennyi, ő egy rendes, normális családot akar bemutatni, nem pedig Ezt itt." A saját önzősége és szerelme elrejti mások, a szülei szerelmét is. Albin, vagyis Zaza a szerető feleség, nő, anya, a mindent megbocsátó, a mindent megcsinálna azért, akit szeret, és Georges pedig a megengedő férj és apa, és az a baj, hogy tökéletes páros. Annyira tudják szeretni egymást a színpadon, hogy ez az őszinte megnyilvánulásuk miatt, amikor Zaza megjelenik férfiruhában és napszemüvegben, mint igazi macsó, akkor zavarba jössz, fura lesz az egész, és nevetni kezdesz egészen addig, amíg Stohl meg nem szólal újra női hangon, amit addig a percig megszoktál, és te is, mint néző, megnyugszol, hogy oké, rendben vagyunk. Rendben.

És itt a kérdés: Tényleg baj, hogy MÁS is lehet normális család? Épp azt a tökéletes, normális családot játsszák el, amik igazából, csupán a törvény, és az emberek NEKIK ezt nem nézik jó szemmel? Játsszák el a normális családot, amikor is a lehető legnormálisabb család ők némely heteronál? Hogy is van ez?

Aztán persze a dolog happy enddel zárul...

Lássuk be, hogy nem egy hatalmas történet, egyszerűen csak a legtisztábban, legegyszerűbben közöl mindent, amit csak e témáról mutatni lehet. Úgy tűnik, hogy a rendező megelégelte az egész LMBTQ körül kialakult képet, és csak meg szerette volna mutatni, hogy is van ez valójában: a másság nem MÁS, ugyanolyan értékek és érzések és vágyak vannak ezekben az emberekben, mint azokban, akik heteroszexuálisak. Nem egy külön, védett faj, amit meg kell dobálni a felvonuláson. Elfogadni kéne már mindenkit és mindent nyilvánosan, mégis csak 21.század, baszki. A darabban nem mellékesen, ha jól emlékszem a vége felé, az egyik színész felolvasta a hírt, (20150626) hogy egész Amerikában épp most legalizálták a melegházasságot. Taps fogadta. Hirtelen nem tudtad, hirtelen kapni egy új információt, miközben még az előbbi jelenetben voltál benne, kell pár másodperc, hogy felfogd, ez talán nem csak színjáték, nem csak jövőkép, hanem a jelen. És igen, ez a jelen. Ott.
kép helye

Fotó: elmenyrandi.hu ( )
A néha-néha sőt, kiszólogatás a nézők felé, az annyira Alföldis, hogy csak na. Amikor nincs látható vonal a nézőtér és a színpadon szereplő színészek között, hanem csak egy helyiség van sok-sok emberrel. Beszélnek hozzád, és valamilyen szinten te is beszélsz hozzájuk. Például, amikor az egyik színész, természetesen a szerepe szerint kiszól a nézőtérre, úgy téve, mintha a nézők a mulatóban ülők lennének, az oszlop mögött ülő férfinak, hogy "Na, nézzenek oda, ki van itt? Csak nem a Polgármester Úr? Nocsak! Köztünk marad, ne aggódjon! Az egész jelenet alig egy-két perces, a nézőtéren nevetés, mindenki tudja, kinek szól. Kimondhatatlanul is.

A politika jelen van, még ha a cél mégis csak az LMBTQ kép árnyalása, és Alföldi mint egy jól eltalált fricskaként, a legmaximálisabbra tekerte a sztereotípiákat: flitteres ruhák, magassarkúba táncoló, visító férfitánckar, szopós-buzis poénok.

Nem lehet különvenni. A "Tiszta Haza Mozgalom" mi más lenne, mint a Jobbik metaforája. Akiknek csak magukba kéne nézniük, és egészen biztos vagyok benne, hogy teljesen mást látnának ott, mint amit a külvilág felé mutatnak - ne csak nézz ember, láss is. Ne ítélkezz olyanon, amit nem ismersz; vagy talán épp azért ítélsz, mert jól ismersz / meg szerettél ismerni, de nem engedték? Mindenki fel tud tenni kérdéseket mindenkinek, de itt a lényeg: MINEK? Ítéljük el azokat, akik ártatlan gyermeket gyilkolnak, akik értelmetlenül háborúznak csak azért, hogy még több pénzük legyen, de miért azokat ítéljük, akik ugyanúgy családra és szeretetre vágynak, mint mindannyian itt a Földön? Először ismerjük meg a másik embert, és csak aztán mondjuk ítéletet.

A darabban e képviselőt, Mihályfi Balázs jeleníti meg, akit, amikor először megláttam, nagyon nevettem. Aztán nem tudtam hova tenni, majd csak azt vettem észre, és... Olyan groteszk, idegen, mégis talán pont ezért? Zseniális. Én az ő szerepén, játékán éreztem azokat a gondolatokat és érzéseket, amiket egy előítéletes ember érezhet és gondolhat; ugyanilyen értelmetlennek láttam őket, mint ahogy a színpadon játszó képviselőt. A kérdések ott cikáztak végig a fejemben, és azt láttam, hogy "de hát a képviselőnek bejön Zaza, akkor miért kell ki magából hirtelen, amikor megtudja, hogy Zaza igazából férfi? Hiszen mindenkinél nőiesebb és szerethetőbb, semmi sem változott ezzel!" Mintha saját magától ijedne meg. Mintha rejtegetne valami rosszat magából.

Anne-t, Csobot Adél alakította, a képviselő lányát, és Jean-Michel szerelmét. Nagyon féltem, hogy fogja eljátszani. Hogy milyen lesz. Nem pattogott, a hangja sem volt kényes és viháncoló tinilányos, nő volt. Aki a végén magából kikelt apjára azt mondja, "azért én szeretlek, apa", és az azért szép, mert rájössz, hogy mennyire igaz: bármi is történik, a szüleidet mindig szeretni fogod.

Jacqueline-t, az étterem-tulajdonost, a csupa szív nőszemélyt, aki mindenkit elfogad és szeret, Parti Nóra alakította. Ilyennek gondoltam Csobot Adélt, amikor megtudtam, hogy játszani fog a darabban... Parti Nórát is nehezen szoktam meg ebben a szerepben. Lehet, igazából még most is szokom, nem tudom, de azt hiszem, mégis csak szeretni kell azt, aki mindenkit szeret. Néha azt éreztem, hogyha valaki ennyire szeret, akkor tud gyűlölni is, nem? Annyira hétköznapi érzések kavarodnak a fejedben...

A legjobban megtapsolt pillanat, amikor Stohl-Zaza/Albin revüelőadásában egy díszmagyarra hasonlító kis ruhában lép a színpadra, kokárdaszerű fejdísszel, és akkor Zaza elmesél a revüszám közben egy viccet. „Megy az ugandai fiú az utcán, ahol megkérdezik tőle: te meleg vagy? Erre azt válaszolja a fiú, hogy igen. Erre ráöntenek egy kanna benzint, meggyújtják, és azt mondják neki: most már tényleg az vagy!” A jelenetet nagy csend követi, valamiért senki nem nevet, erre Zaza azt mondja: „ez pontosan így történt.” Még nagyobb csend, ő meg folytatja azzal, hogy szerencsére nálunk ilyen nincs, mi meg arra gondolunk, hogy még nincs. És ez jut eszünkbe később is, amikor ugyanígy poénba ágyazva, csak úgy mellesleg megemlíti Hevér-Georges az oroszországi meleg-törvényeket. Igen, ezekért a pillanatokért nem lehet azt mondani, hogy ez egyszerű musical. Mert nem az. És mégis. De mégsem.


"Az Őrült Nők Ketrecét" álló vastapssal jutalmazták Szegeden. Kell ennél több? Ha igen, nézzétek meg nálunk, Budapesten az előadást az Átrium Film-Színházban, hiszen még játsszák! A szeptemberiekre már nincs jegy, de ha siettek, az októberiekre kaphattok még jegyet!

Vagy netalántán előítéletetek van nektek is, a transzvesztiták és a melegekkel szemben?
Itt az idő, hogy szembenézzetek vele.
Varga MajaA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2017.04.29 09:20:16, oldal 348 ms