Bábukat keresünk!
kép helye
Kokoschka babája
Fotó: Dömölky Dániel ( )
kép helye
Kokoschka babája
Fotó: Dömölky Dániel ( )
2015.09.13-a
Az előadás utáni gondolatok


Nem tudom. Nem tudom, mit kéne éreznem, és azt sem tudom, hogy a darab közben mit kellett volna éreznem. Fura az egész. Beteges, őrült, képzelgés; és nem tudom melyik vagyok én, hogy melyik a társulat, hogy melyik a többi ember. Egy vonalban húzódunk meg, hogy aztán egyszerre pörögjünk át a termen egy bábúval a végén.

Bábúval. Tényleg bábú? Nem csak a puszta létünk metaforája e nagy világban, a szerelmi hálókban?

Nem tudom, mit kellett volna éreznem, és néha nem is éreztem semmit, csak néztem az előttem, a színpadon történő dolgokat. Olyan kuszának tűnt az elején, olyan irritáló volt némely viselkedés, mozdulat, s olyan mások voltak annál, mint amit megszoktam. Nem tudom, mi volt ez, és nem tudom, hogy minek kellett volna történnie ahhoz, hogy képes legyek teljesen alázatosan befogadni azt, amit kaptam a társulattól már az első percektől fogva. Még azt sem tudom, hogy igazából mit kaptam, vagy mit kellett volna kapnom. Mennyire normális ez? Mennyire érthetetlen, hogy ott ülsz, és csak ülsz, de nem történik igazából semmi és közben végig dolgozik a belsőd? Megmagyarázhatatlan izzó üresség. A zongora gyönyörű volt. És Gergye Krisztián tánca. És Gloria Benedikt jelenléte, ahogy érzelmeit felhozta a színpadra, ott volt, jelen volt, te pedig érezted, hogy ő is lehetne az a múzsa, akiről éppen szó van, Alma Mahler. Elhitted neki, amit táncolt.

Elhitted, és mégsem tudod mit érezz. Belemerültél, és mégsem tudod, mit váltott ki belőled. Az sem segített, hogy mögöttem egy kisfiú folytonosan beszélt az anyukájának, igen, rájöttem, hogy imádom én a gyerekeket, de nem táncos-előadás közben; szükségem van a csendre, hogy elmélyedjek. Szükségem van a csendre, hogy a színészek, táncosok gondolatai, lépései, előadott fogalmak sokasága zajongjon a lelkemben s a fejemben. A csend a legnagyobb tudás. A csend nélkül mi emberek sem lennénk most sehol. A csend, a várakozás a vonatra és az újabb nevetős rozé kérés között helyezkedik el valahol félúton. Mindenki ismeri, csupán kevesen tudják is értékelni. A táncművészet a legmagasabb eszköz ahhoz, hogy magunkba lássunk, hogy felfogjuk a vizualitását a történetnek, s ehhez elég, ha a nézők soraiban ülünk, nem muszáj szerepelnünk is benne. A csend, a lélek hangja.

A háború tönkretesz, ahogy (elég durva hasonlatként) a szerelem is néha képes rá.

kép helye
Kokoschka babája
Fotó: Dömölky Dániel ( )
"A korszak femme fatale-ja: Alma Mahler. Három férje volt: Gustav Mahler, Walter Gropius és Franz Werfel. Mahler halála után három évig élt Kokoschkával. Miután kapcsolatuknak vége szakadt, Oskar Kokoschka egy életnagyságú babát készíttetett Almáról, és ezzel a babával járt társaságba, operába. Az érzelmi gyászreakció és a művészi tett e különös keverékéből merített inspirációt Afonso Cruz, és írt sikeres regényt Kokoschka babája címmel."

Van egy szerelem, ami sosem akar alábbhagyni, és ami csak a női oldalról fejeződik be a szakítás után. A férfi visszakönyörgés helyett inkább a nő pontos mását alkotja meg, s a báb elkészítése után, ő lesz az, amit a férfi mindenhová magával cipel, aki az élethű kapcsolat helyett talán, lehet ezt mondani, élethűbb lesz. Van úgy, hogy a hirtelen ránk szabaduló egyedüllétet, társ nélkül maradást nem tudjuk elviselni, nem tudjuk feldolgozni a szakítás után maradt nem megértést, hiányt és kérdéseket, így megpróbáljuk valamivel pótolni a másik személy üresen tátongó helyét az életünkben. Van, aki egy másik kapcsolattal helyettesíti. Megint más az éjszakai élettel, barátokkal, szórakozással, sok-sok töménytelen szesszel és egyéjszakás kalandokkal. Megint más elzárkózik egy kis időre a világtól. Kokoschka egy életnagyságú bábut hozott létre Almáról mintázva, életet adva neki. Tudom-tudom, Pinokkió története már eléggé elcsépelte ezt a történetet, de amíg ott egy kisgyereket helyettesített egy apának, egy férfinak, addig itt azt a bizonyos szerelmet, ami sokat jelentett és mégis véget ért.

Ez a fajta báb-, színházi játékot vegyítő előadás Gergye Krisztiántól nem áll messze, és látszott, hogy mennyire beleadja szívét-lelkét az egészbe. S amikor Gergye Krisztián jön és tarol, akkor egyszerre mindent visz úgy, hogy mégis ott hagy mindent előttünk, a néző előtt: táncol a bábuval a karjában, a bábuval akit először az életbe táncol bele, aztán pedig a halálba. A csúcspont, az életünk csúcspontja is, hogy mindig kell lennie olyannak, hogy először élünk és aztán meghalunk egy picikét, hogy tudjuk, volt értelme az egésznek. Mindent képletesen értbe. Hoffer Károly, aki a bábukat tervezte, pontos és precíz és aprólékos munkát végzett olyannyira, hogy voltak pillanatok, amikor nem tudtam eldönteni, hogy most mikor is bábú és mikor nem, (pedig a harmadikban sorban ültem, akkor vajon milyenek lehettek legesleghátulról?).

Az I. világháború lepereg előtted, Klimt-lepel is megjelenik a színpadon, az egész korszak megelevenedik, festmények, fekete-fehér meghatározó színként uralja az egész darabot, és mégis, vannak részek, amik olyannyira elütnek az aprólékos-mindenre-figyeljünk-oda előadástól, hogy azon kapod magad, kívülről nézed az éppen folyó jelenetet és nem érted, mit kéne érezned. Már megint az érzelem, és az érzelmeket a legjobban - természetesen -, a megszólaló zongora tudja a legeslegjobban előhozni, kifacsarni belőled, hogy belesajduljon a lelked azért, hogy tudjad, 'ez a valóság most, csak figyelj, hogy álom legyen'; az elején pedig Gustav Mahler szemüveges bábja a közönség soraiba dobja a Beethoven-kottát a kottatartóból, majd összeesik és meghal. S kezdődik minden. Olyan zeneszerzőket használtak a darabban Mahler mellett, mint Wagner, Sztravinszkij, Sofia Gubaidulina és Schönberg).

"A táncelőadás élethű bábok révén, a kokoschkai gesztust sokszorosítva színpadára invitálja a 20. század három emblematikus alakját: a zeneszerző zseni Mahlert, a festőóriás Kokoschkát és femme fatale-múzsa Alma Mahlert. A táncba vitt bábok jelenbe írt története egy olyan kor emlékét idézi fel, amelyben a kitalált világ még képes lehetett visszahatni a valóságra. A 20. század talán utolsó olyan pillanatára emlékezünk, amelyben a romantika, az expresszionizmus, a szerelem még érvényes fogalmak lehettek, és a múzsák még képesek voltak a csókra." , olvashatod vagy olvashattad a MÜPA oldalán, és itt azt hiszem pont az a lényeg, hogy mennyire engeded meg magadnak, hogy a romantikába képes legyél belelépni. Nehéz. A szürrealizmus könnyű, eléd terem, groteszk módján elvarázsol, beleszeretsz, az expresszionizmust is könnyű talán befogadni, de a romantikát? Ha valaki egyszerűen rideggé teszi magát, elérhetetlenné, nagy páncélt felhúzva maga előtt, ekképp járkálva az utcákon, a párkapcsolatokat pont megélve, de pont annyira, hogy ne süllyedjen el a mélyére tudatosan, akkor hogyan lehetne elvárni, hogy a romantika elérje őt? Mégis csak a német irodalomban jelentkezett először, a klasszicizmussal együtt igen, de mégis a klasszicizmus-ellenség a fő ismérve. Felfokozott életérzés kifejezése, a reményvesztettség, a csalódás, a világfájdalom, vagy az ezek ellenkező forradalmi és lángoló életöröm, az idealizálás, a szabadság eszméjének keresése, a gótika, szövevényes és bonyolult cselekmények... sokszor két, egymással ellentétes síkon is futva a cselekmény. Ha így jobban belegondolok, ezek mind, egytől egyig átélhetőek voltak a Gergye Krisztián - Gloria Benedikt előadásában. Egytől - egyig. Megvan az a pont, amikor már túlságosan megengedő sőt elvárt a szabadság meg az érzelmek megélése, hogy hirtelen fogod magad és befelé fordulsz, menekülve mindattól, ami szabad lenne?

Na itt pont erről volt szó részemről. Jelen voltam, láttam, fáztam a háború közepén, magamban ú-kat mondtam és á-kat, miközben azon gondolkodtam, hogy mitől vagyunk élethűbbek mi emberek ezektől a bábuktól? Hogy beszélünk? Hogy tudunk magunktól felöltözni, hogy emlékeink vannak, hogy segítség nélkül járunk? És? Hogy érzünk? És? Mik ezek tulajdonképpen, tulajdonságok és érzések meg értelmek kavalkádja, ami a fejünkben van, ami a tudat alatti és a tudat mentén szlalomozik néha zsákutcába víve minket, hogy aztán még nagyobbat kelljen kerülnünk, míg elérkezünk valahová, aminek igazából sosem lesz vége, mert mindig újra és újra új feladatot kapunk az élettől. A bábuk ki vannak szolgáltatva nekünk, mi pedig ki vagyunk szolgáltatva Istennek, Allahnak, Jahve-nak, Buddhának, a Sorsnak és az Életnek együttvéve. Tehát miben is lennénk mi mások?
kép helye
Kokoschka babája
Fotó: Dömölky Dániel ( )
kép helye
Kokoschka babája
Fotó: Dömölky Dániel ( )
kép helye
Gergye Krisztián és Gloria Benedikt
Fotó: Gergye Krisztián fb oldala ( )
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.01.20 18:12:52, oldal 187 ms