"Az egyszerűség, az egó halála."
Mi is van az egóval?

"Hogy az ember milyen nagy egóra vágyik, jól látható abból, hogy milyen kihívásokat fogad el az élettől, hogy milyen ambíciókat kerget..." ÉS
"Az ember tehát ott is bonyolultságra, komplexitásra törekszik, ahol erre semmi szükség nem volna, pusztán azért, mert a bonyolult, összetett dolgokkal növelheti, erősítheti az egóját."


Tehát akkor ettől a hasznunkra válik: egóval rendelkezünk, így kiegyensúlyozottan billeghetünk egyik oldalról a másikra csak azért, mert kihívások tartanak minket egyensúlyba? Ha eltűnik a "challenge", összedőlünk, mint a kártyavár. Ha eltűnik az emberek felé a remény, hogy valaki lesz, s bebizonyosodik, hogy milyen egyszerű lény is valójában, akkor kész vége, le van írva a többiek számára. Miért párosítják az egyszerű életet a bénasággal? Nem kell messzire menni, már a születésünk pillanatától kezdve elvárják, hogy Istenek legyünk, na jó, Julius Caesar és Oprah legyen a példa, hogy azért a földön maradjunk. Belénk van kódolva, hogy amíg nem érsz el semmit, addig senki vagy. Belénk van kódolva az ambiciózusság, az elsőbbség érzete, a maximalista hitrendszer, és miért? Mert a lehetetlen nem létezik, és amíg nem létezik, addig minél magasabbra kell feltornáznunk az egónkat a hegyen, meg magunkat is, minél nagyobb kihívást kell találnunk saját magunknak, hogy egyszerűen (!) szólva: megerősítsük az egónkat azért, hogy legjobbnak érezzük magunkat. S ha nem jön be, mert van ilyen, hogy az éppen adott, magunk által kreált lécet nem tudjuk átugrani, akkor depressziósak leszünk, úgy érezzük, hogy semmire sem vagyunk jók, hogy minek is csináljuk az egészet, hiszen totális szerencsétlenség az életünk és leginkább, mi magunk. A megfelelési kényszer a hibás mindenért, meg az, hogy csecsemőkorunk óta ebbe növünk fel, a szüleink, a tanáraink, a nagy vezetők azt sulykolják belénk, hogy azok vagyunk, amit csinálunk: minél nagyobbat ugrunk, annál nagyobbak vagyunk. Onnan számítjuk a Valakiságot, hogy mit tett le az asztalra. Azt mondják, "pihenjünk néhanap, ne harcoljuk túl magunkat", de ha megállunk pihenni - szőköévente kétszer -, akkor értetlenkedve néznek ránk és megvetően kérdezik, hogy "nincs dolgunk?" A ránk süppedő depressziónak az okait senki sem látja, senki nem próbál meg segíteni, csak minél gyorsabban eltűnnek annak a személynek a közeléből, aki a nagy teherbírás alatt összeomlik: miért? Mert aki nem bírja el az élet terheit, abból nem lesz senki, állítják. Levegőt is nevetve kell venni.
Az egó ilyenkor eltűnik, mi pedig egyre csak zuhanunk, megállíthatatlanul esünk lefelé a lejtőn, bele a gödörbe. És ekkor leszünk újra azok az ártatlan, szelíd, szabad, valódi énünk, amik csecsemőkortól kezdve óvodás korig voltunk: amikor még a szülők, a tanárok, a társadalom nem erőltetett ránk egy hazugnak tűnő, teli vágyakkal, ambícióval, mindig-mindenben-elsők-akarunk-lenni énképet. Amikor nem játszadozni akarunk, amikor nem élvezzük a játszadozást a többi emberrel, hanem csak élvezzük az apró örömöket, a napsütést például. Azt mondja ez a könyv is, hogy az egó nem más, mint a valódi énünk ellentéte; hogy amíg csak ez ural minket, hogy amíg nem tudunk úgy élni, hogy néhanap ledobjuk magunkról és elengedjük magunkat, akkor addig saját magunkhoz sem kerülünk közel.

Hajlamosak vagyunk elszállni magunktól, hogy mennyire istentelenül zseniálisak vagyunk, és senki sem jobb nálunk; hajlamosak vagyunk másokat lenézni csak azért, mert azt hisszük, nekünk jobban megy, pedig csak nem látunk a dolgok mögé. Hajlamosak vagyunk ítélkezni, pedig azt, hogy a másik mit miért tesz, hogy a másik miért kap többet, hogy a másik milyen, azt sosem tudhatjuk igazán: sejthetjük, láthatjuk, de csak egy kis apró képdarabot a mozaikból. A teljesség a saját életünk, másokból csak részletre vagyunk jogosultak.

Az egó képes elhitetni veled, hogy te vagy a legjobb, de azt is, hogy te vagy a legszerencsétlenebb a világon. Amíg te másokhoz méred magad, ő veled játszik, téged tart sakkban. Aztán egyszer csak a nagy pörgés közepette megállsz, lelassítasz, rosszul leszel, és akkor nincs megállás.

S hogy állunk fel a gödör aljáról, ha nem látunk semmiben kihívást, ha ambíciónk sincs már, ha ez a hamis mű énünk, az egó is elhagyott minket?
Valahogyan. Mert olyan még sosem volt, hogy ne lett volna. (Tessék, ez is már valami belső önbizalom, egókérdése, belénk nevelt, mindenre-képes-vagy attitűd). Az egómentes időszak arra való, hogy mindent átértékelj, ami körülötted történik, akik körülvesznek, ahogyan gondolkodtál, ahogyan éltél, amit kaptál, amit adtál, amit addig átéltél, amibe beleszülettél - mindent. És itt tanulod meg, hogy az egyszerű az nem rossz. Hogy bár az egót nem táplálja, de saját magadat igen, és mindennek alapja csak és kizárólag: önmagad - ha te nem lennél, egód sem lenne, amik az újra és újra felbukkanó terveidre és kihívásaidra épülnek. S rádöbbensz a végére, hogy az egó a tüzelő anyagod, olyan, mint a félelem: életben tart. Azért vagy valaki, mert helyesen működsz: kézben tartod az életed, és ehhez igen csak szükséged van az egóra, de nem úgy, ahogy a társadalom, a vallás és a kultúra varratja rád, hanem egy közös aranyközépúttal az ártatlan, valódi éneddel egybefűzve. Az egó lehet, hogy belevisz a bonyolult, extravagáns, vitatkozós helyzetekbe, és lehet, hogy többen lennének körülötted, ha nem az egód irányítana, de akkor úgy mozognál, beszélnél, egy szóval olyan lennél, mint a bábszínházakban a bábuk. Élettelen, rongyos, mozgatható ember-utánzatok lenyomatai. Szükség van rá, hogy éljél. S magadra is szükséged van, hogy mindig a Földön tartson, senki felett sem ítélkezve.

A gödör legalján lenni pont ezért fontos, legszívesebben minden embernek már idejekorán, receptre írnám fel. Ott ismered meg magad, ott ismered fel a hamis, a mű és a valódi igazi pajkos játékosságát. Kijössz belőle, felállsz, és TE leszel. Ezért szokták mondani, hogy akkor kezdődik a második életedet, egy összerogyás kell ahhoz, hogy újjászüless. Az egó lerombolása kell ahhoz, hogy meglásd a koszos fal mögött a valódi, ép tisztaságot, ami addig elbújt előled, mert mindenáron, mindenkinek meg akartál felelni. De minek? Nem felelhetsz meg mindenkinek, nem szerethet mindenki és ami talán mindennél fontosabb lecke: Te vagy az életért, és nem az élet érted. Itt vagy, járhatsz, beszélhetsz, kapcsolatokat szerezhetsz és emlékeket, élhetsz, de mindezt csupán csak kölcsönbe kapod, igazából mindened megvan, hogy semmi se legyen a tiéd. És ez a szabadság, amit csak az egó lerombolása után értesz meg.
Mégis minden embernek szüksége van arra, hogy (néha) azt higgyék magukról, benne vannak a top5-ben sőt, az első helyért versenyeznek, a másikat már rég lehagyva. Megvan az a pillanat, amikor valakire gúnyosan, talán kicsit ingerülten megjegyezzük, hogy "mit képzelsz magadról, azt hiszed te szartad a spanyolviaszt?" Nahát, ez a pillanat másnak is megvan rólunk, amikor túlságosan előtérbe kerül az egónk édes íze. Lássuk be, mindenkinek előkerül így vagy úgy, esetleg amúgy. Amikor már-már elvakultan hiszünk valamiben, hogy elérjük, hogy el kell érnünk, és fel sem merül egy kicsit sem az, hogy "mi lesz, ha nem". Talán, mert nem adhatjuk meg magunknak azt a luxust, hogy egy másodpercre is abba éljünk, hogy van olyan, hogy lehetetlen. Elvesznénk. Minden hiába való lenne. Beleborzonganánk a légüres térben, és soha nem jönnénk ki belőle, hiszen a létező lehetetlen az olyan, mint a keresztényeknek a pokol, vagy a törvénytelen gyerek: egy bazi nagy káromkodás.

Az egónak nincs lehetetlen, és ezért visz egyre és egyre feljebb az utadon.
A valós önképünknek van lehetetlen, de nem csak ez a legfontosabb a számára, hanem az egyszerűség, ezért vagy a Földön sétálva.
Neked mi a fontosabb? Hogy mindig első legyél, vagy már jobban megbecsülőd a cél felé vezető utat is, a kemény munkát? Vagyis, te hol tartasz éppen: egyedül az egó vezet, vagy az aranyközépúton haladsz már? Legyengít a félelem, vagy már tudod, hogy a félelem barát?

"Mindenki egyedi, tökéletesen egyedi. Soha nem létezett még olyan ember a földön, mint te, és soha nem is lesz ilyen még egyszer. Isten most először és utoljára teremtett olyasvalakit, mint te, tehát semmi szükség arra, hogy különleges akarj lenni. Már eleve az vagy."
|| Oslo : Az egó könyve ||
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.10.16 04:08:38, oldal 263 ms