Amikor az életed árán is magadért küzdesz

Premier előtt láttam a török rendezőnő, Deniz Gamze Ergüven első nagyjátékfilmjét, s bár a miskolci Cinefesten látni lehetett tavaly, január 21-től végre műsorszerűen, az itthoni mozikban kezdik el vetíteni. Az Oscar-díjon is jelölve lett, a "Saul fia" vetélytársa, ha lehet így fogalmazni, és bár iszonyat mód drukkolok a magyar filmnek, azért be kell vallani, hogy a "Mustang" is megérdemelné a győzelmet. Két nyertes nem lehet?

Az ember tudja, legalábbis van róla sejtése, hogy milyen is Törökországban az élet, hogy mennyire másképpen élnek az Európaiakhoz képest ott az emberek, mégis, amikor a szemed előtt játszódik le az egész, ha egy vásznon is történik mindez, akkor is újdonságként éled meg, mintha semmiről sem tudtál volna, mintha minden, amit kapsz, új információ lenne a számodra, és valamilyen szinten ez tényleg így is van. Olyan hihetetlennek, mégis természetesnek tűnik az, hogy a testvéreket bezárják a házba, az ablakokra rácsokat tesznek, teljes átépítés következik annak érdekében, hogy a lányok még véletlenül se kerüljenek "bajba", még véletlenül se tegyenek olyat, ami rossz szemmel tüntetné fel a nagymamát s a nagybácsit. Lehetne ezt a túlzott féltésre is fogni, vagy arra, hogy tényleg csak a gyerekeket próbálják védelmezni, a nagymama részéről még néha el is hinnéd, de aztán olyanokat tesz, hogy kétszer meggondolod magad. Mert te néző beleszülettél abba, hogy minden rólad szól, hogy minden második dolog miattad van, hogy senki nem kényszeríthet rád olyat, amit saját magad nem akarsz. Valahogy az is beléd lett kódolva, a híradó meg egyéb hírek hatására, hogy van három külön világ: Európa, Amerika, és Törökország (Kelet egybe), amik nem azonosak egymással, amiket nem lehet összehasonlítani, és ebből a háromból, Törökország a legveszélyesebb. Hallod, hogy ott a nőknek nincs joga, semmilyen se, és ami neked természetes, az nekik maga a tiltott lista. Ez a film erről a kettősségről szól: az ottani életről, és a miénkről, ami a fejünkben játszódik, miközben a moziban ülsz s azt a világot nézed majdnem két órán keresztül. Te utána felállsz és szabad vagy, de ott ugyanúgy folytatódik minden. Hányszor jönnek olyan nagy hírek, hogy egy nő kiment oda, mert szerelmes lett, mert azt hitte, hogy az itt élő férfi az majd náluk is olyan lesz, mint amilyennek megismerte, de odaköltöznek, a nő egyre jobban rájön, hogy az egész nem az ő világa, de elvették tőle az útlevelét, senkinek nézik, nem szabadulhat, 10/2-nek mégis sikerül elmenekülnie, a gyerekét viszont nem hozhatja, harcok kezdődnek meg, hogy egyáltalán láthassa, és akkor az emberek többsége mit mondd, amikor hall egy ilyen esetről? Hát, hogy lehetett ilyen hülye, hogy összejött egy ilyen alakkal? Egyenjogúságra törekszünk abban az országban, azokban az országokban, ahol szabadon megtehetjük, mert ezért nem fognak minket halálosan elítélni, mivel szabadon tanulhatunk, dolgozhatunk sőt, több pénzt kereshetünk a hímneműeknél, és egyszerűen nem becsüljük meg azt, nem látjuk, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyunk, a biztonságban játszadozunk, s azt mondjuk, hogy "mi is harcolunk az emancipációért, nekik is megadatik ez", de tényleg megadatik? Belegondoltak a nagy feministák ebbe már? Egy olyan országban lázadozni, ahol a nőnek nincs szava, nincs joga, ahol egyenlők a nullával, ahol csak az a fontos, hogy a nő anya legyen és feleség, ott fellázadni kész öngyilkosság. Mi itt könnyen beszélünk és cselekszünk, de egészen biztos vagyok benne, hogy az itthoni nagyhangúak egy másodpercig sem bírnák ott az életet. Az európai feministák biztonságban küzdenek az egyenjogúságért, és nem értik, mi a baj ezzel.

Az európai fiatalok mit csinálnak? Mit nem, mondanátok, de mégsem elítélően, mert nálunk az a természetes, hogy a fiatal generáció lázad, szabályokat hág át, a barátaival lóg, alkoholmámorban táncol az útszélén, káromkodik, kirívóan viselkedik és ezt azzal magyarázzák, "nő vagyok", az érzelmeket a legszélsőségesebb skálán élik át, szerelembe esnek, csalódnak, hazudoznak, szexelnek, határokat húzogatnak, egymással játszadoznak, ordítanak, nevetnek, egyszerűen nincs számukra piros tábla sőt, ami tilos, az őket jobban csábítja. Persze, megvan nálunk Európában is az a szokás, hogy a nőket lekurvázzuk, ha úgy él, mint egy férfi és sűrűn cserélgeti a pasijait vagy szórakozásból mindenkivel flörtöl, de ha a férfi él ennyire szabad, léhűtő életet s harmincévesen még mindig nincsen gyereke és felesége, akkor is még milyen sármos és jó parti. Nem azt mondom, hogy nálunk nincs baj a nemek tekintetében, de még mindig eltörpül amellett, amiket a világ másik oldalán élnek át. Abban a világban, ahol a lányoknak azt verik a fejükbe, hogy egyszer anyák lesznek és feleségek, mert ezért születtek. Ott még létezik olyan kisvárosokban, falvakban, nagyobb városokban, országokban, hogy két család letárgyalja egymással, hogy a gyereküket összeadják, és akkor a házasság megköttetik, nincs mese. Lehetne azt mondani, hogy a régi hagyományok tiszteletben tartása ez, hogy a család nevét így fogják mindig tovább és tovább vinni, hogy a tisztelet még jó dolog is, de senki sem veheti kezébe egy ember jövőjét, sorsát. Senki nem dönthet senki helyett. Azt hisszük, hogyha nekünk valami természetes, akkor az mindenkinek az, és bele sem gondolunk néha a másik végletbe, hogy mi van akkor, ha valami muszáj. Azt hisszük, hogy természetes, hogy senkitől sem kell függnünk, ha nem akarjuk, mert van akaratunk s élni is tudunk vele, épp ezért könnyebb elítélni azt, aki látszólag belenyugszik a rossz élethelyzetébe, mert meg vagyunk győződve a saját igazunkról. Nem tudjuk néha értékelni a jó sorsunkat és nem tudunk belelátni a teljes ellentétünkbe.

A film a testvérek összetartásáról szól, az alázatról, a társadalmi képről és arról, hogy vannak lányok, akik próbálnak kitörni és fellázadni, mert nem buták, látják, hogy ez valahol nem jó. Ha az európai fiatalok lázadnak, az egyrészt általában csak móka és senki nem veszi komolyan, mert "hiszen tinédzserek", de ha ott lázadnak, akkor van, hogy mindent elveszítenek. A "Mustang" című film öt lányról szól, ami öt lehetőséget, őt nézőpontot mutat be. És tudod mi van? Sokkal erősebbek ezek a lányok, mint mi, akik hiába hisszük azt, micsoda fasza kis gyerekek vagyunk, de az önzőségtől sem látjuk az erdőt, nemhogy a másik valódiságát. A mi küzdésünk minden iránt azért van, - általánosítva -, mert belénk kódolták, hogy az élet küzdelem, és amíg megkérdőjelezel mindent, addig élsz, miközben ők saját magukért küzdenek.

Ez a film érték.

kép helye

Fotó: google. a filmből ( )

Az egész film úgy kezdődik, hogy egy fiatal nő búcsúzkodik egy ház előtt, Isztambulban, egy kislánytól, s a végén a kislánynak ad egy cetlit. Mindketten sírnak. Te, mint néző, belecsöppensz egy túl személyes helyzetbe, ami váratlanul ér téged, várod, hogy bemutatkozzanak, hogy kiderüljön mi folyik itt, de nem történik meg, s helyette zavarba kerülsz pont annyira, mint amikor a való életben más valakik túlságosan intim és bensőséges kapcsolatának közelében, vagy épp közepében találod magad.

A nyitójelenet után a következő képkocka, hogy a lányok pár fiú társaságában nevetgélnek, kacérkodnak, játszanak a vízben. Ha Európában játszódna, nem lenne semmi bűn ebben sőt. Amikor hazaérnek, a nagymama idegessége fogadja őket, és hogy egyenként, a legidősebbel kezdve, behúzza őket egy szobába, hogy megverje őket. A lányok sikítanak, kiabálnak, védenék egymást, nem értik, hogy mit tettek, amiért ezt kapják. Majd kiderül, két verés között, hogy a szomszédasszony látta őket mit csináltak a fiúkkal, és elmondta az egész erkölcstelenséget a nagymamának. A lányok tagadják, hogy bármilyen rosszat is tettek volna, hiszen eddig is ugyanazzal a társasággal lógtak, akkor most mégis mi változott? S bár ebben a jelenetben fel lehet figyelni arra a bizonyos "film-trükkre", hogy éppen akkor sétál hazafelé a szomszédasszony, amikor a kislányok kiszaladnak, hogy megtalálják és kérdőre vonják őt, mégis elnézel efölött, mert itt, ennél a résznél kapod meg a film vázát, azt a fővonalat, amiről az egész szólni fog, betekintést ad a rendezőnő ezekkel a kezdő képsorokkal abba, hogy ott mi a normális, hogy ki dönti el az erkölcsöt, hogy igazából mindenki a másikat figyeli, és hogy a család becsületét mennyire könnyű egy törökországi vidéken elveszteni, ha hagynák. In medias res. S igazából az egész "Mustang" egy nagy in medias res; "mindent a közepéről mutatunk, mert a széle nem elég izgalmas", mondhatta a rendezőnő a forgatásnál.

S ez a hirtelen váltás, amikor már nem kislányok, de még nem is igazi nők, sokkal jobban beskatulyázza a lányokat azokon a helyeken, ahol a két nem között kimondottan leíró különbség van. Látni a nagymama minden mozdulatán, a tekintetén, hogy ekkor tudatosul benne, hogy ők tényleg lányok és már nem kislányok, hogyha nincs szigorúság, akkor a család fekete bárány lesz a szomszédság szemében, és ezt nem engedheti meg maguknak. A nagybácsi él még velük, aki amikor megtudja mi történt, balhézik, majd a három nagyobbik lányt elviszi vizsgálatra, hogy kiderüljön a lányok szüzek még vagy már nem. Még azok. Ezután a ház teljes jogú átépítése következik: falemelés, az összes ablakon rács, a lányok sehová, a nagymama tanítja őket a házban többek között főzésre, s minden olyanra, ami ahhoz kell, hogy tökéletes anyák és feleségek legyenek majd. A nagyobbik lány közben szerelmes, látod, amikor egy nap kiszökik az ablakon, hogy együtt legyen a saját kiválasztottjával, és te, mint néző, megkönnyebbülsz, amikor már biztos, hogy nem bukott le.

Ahogy a lányok, te sem érted, hogy miért lett hirtelen fontos a házasságra nevelés. A testvérekkel együtt éled meg a pillanatokat, s ahhoz képest, hogy Deniz Gamze Ergüven első nagyjátékfilmje, hihetetlen pontosan, precízen állt neki, hogy a karakterek személyiségét kidolgozza. A szereplők tényleg valóságosnak tűnnek: elhiszed, hogy a való világban is testvérek: az összetartozás, amit mutatnak, a közös nyelvek is megjelennek, akár mimikában vagy a tekinteteikkel, ahogy egymásra néznek, elárulja a nézőknek azt, hogy ezek a lányok a forgatás ideje alatt tényleg összenőttek. Ha néha meg is jelenik egy-egy tipikus első-filmes "hiba", akkor se törődsz vele, mert az egész film úgy ahogy van, hiteles. Pont ezért fájdalmas. Fájdalmas és gyönyörű.

Jön az első férjhez adás: a legnagyobbik leányzót egy másik család idegen fiához. A nagylány kihívja a nagymamát, s a konyhában kiáll magáért. "Ha nem ahhoz adja, akihez ő szeretne menni, akkor üvölteni fog." A nagymama vitába száll, de amikor a lány száját be kell fogni a tényleges sikítása miatt, akkor rájön, itt nem nyerhet, így a második legidősebbet küldi be a szobába teával, ezzel jelezve, hogy őt "adják oda" a másik családnak. Ez az első lány nézőpontja és választása: a saját boldogsága érdekében mindent bevállal, elvakultan hisz a szerelemben, a szerelmében, és egyáltalán nem fél attól, hogy ezért kiálljon. Így az ő házassága boldogság, a második már az esküvőn elkezd inni, innen tudjuk, hogy neki mi lesz a sorsa...

A legkisebbik, a film mondhatni úgy, igazi első számú főszereplője, Lale tudomást szerezz arról, hogy a kedvenc csapata a városban fog játszani. Nagy döntő, miegymás. Mindent megtenne, hogy ott lehessen, de a nagybátyja nem engedi el. A tévében közben bemondják, hogy férfiak nem lehetnek majd a nézőtéren, csak nők lesznek. Lale a testvéreivel végül elszökik, eljutnak a meccsre, boldogok s szabadok, miközben nem is sejtik, hogy a tévében a meccset vetítik, ahol a közönséget is mutatják, köztük őket is, a nagybácsiék látják, de a sokkos állapot helyett a nagymama cselekszik és lemegy az utcára, tönkreteszi a villanyoszlopot, aminek következtében minden házban elmegy az áram. A moziban itt az emberek felnevettek.

Azt hiszem, valahol itt, a focimeccs kapcsán tudatosul benned, hogy Lale, mint valami erős megmentő szerepkörbe bújó legfiatalabb gyermek, aki egyszerűen a saját feje után megy, és nem érdekli mi a helyes. A legerősebb mind az ötök közül, ez nincs kimondva, de látod, hogy így van. Látod, hogy bármire képes. Látod, hogyan küzdd ez a kicsi lélek önmagában önmagával. Legszívesebben átölelnéd.
kép helye

Fotó: filmborító ( )
Vannak lányok, akiket nem lehet betörni. Erre utal a cím is. S az ilyen emberek inkább belebetegszenek, de nem áldozzák fel önmagukat, főleg nem akkor, ha közben látják azt, hogy számukra nem éri meg. Így lesz öngyilkos a harmadik lány ahelyett, hogy feleségül menne egy idegenhez: előtte a depresszió minden tünetét elkezdi produkálni. Éhsége nő, rosszkedv vagy túlságosan nagy jókedv, látszólag nem érdekli semmi és senki, határokat húz ki, úgy viselkedik, mintha bármikor vége lenne az életének, majd amikor egyik nap a vacsoránál ráripakodik a nagybátyja, mert a testvéreivel nevetnek, akkor csendben kisétál, a következő kép pedig az, hogy megtalálják holtan a fürdőszobában.

Szívszorító, ahogyan a szemed láttára történik minden, főleg úgy, hogy közben akaratlanul, tudat alatt is összehasonlítod, párhuzamba hozod az európai fiatalságot, a mi saját fiatalságunkat az öt lány életével. Élni szeretnének. Kalandokat szeretnének. Szerelmet. Vágyat. Nem rettegni attól, amit családnak neveznek. A végére mi marad? Különválnak útjaik, mert nincs más választásuk. Ez az ötödik megoldás: menekülés az ismeretlenbe, mert reménykednek benne, hogy az lesz a biztonságuk.

Számomra az a jó film, ami nem csak úgy történik bele a nagyvilágba, hanem van egy szépen ívelt és kidolgozott keretes szerkezete. Az eleje reflektál a végére, a közepén pedig gyors tempóban, mégis lényegre törően egy kis apróságokkal fűszerezve, eljátsszák a történetet. És ez itt megvan.

Ketten maradnak. Lale, és a korban utána következő testvére, akire most sor kerül, hogy házasodjon. Az esküvő napján azonban Lale megszökteti magukat. Előtte láthattuk, ahogy egy helybéli sráctól megtanul vezetni, láthatjuk, hogy akár ő is lehetne a nagy szerelem a kislány életében, látjuk a reménysugarat, a kislány kérdőjeleit, a kimondatlan levegővételeket, a reményt, hogy vele boldog jövője legyen, de Lale tudja, hogy menniük kell. Megszökteti a testvérét, Isztambulba. S amikor sétálnak az ismerős utcán, hirtelen beléd villan, a nézőbe, hogy itt voltak a film kezdetén. Lale becsönget, ajtót nyit egy fiú, és amikor Lale bemutatkozik, megtudjuk, hogy a tanárnője lakik itt, ugyanaz a személy ő, akitől a film elején a kislány elbúcsúzott, aki lejön, egymásra néznek, s mi pedig, akik nézzük őket, tudjuk, érezzük, hogy a lányok biztonságban lesznek. Vagy ez puszta remény?

A remény. A remény veszi körbe az életüket. A reménybe kapaszkodunk bele mi is, hogy minden szép lesz ezek után, hogy minden rendben lesz. A reményben élnek minden áldott nap.
Varga MajaA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.10.21 15:07:44, oldal 272 ms