A művész, aki mindent tagad
kép helye

Fotó: AnnieTHale ( )

Nincs annál rosszabb, mint amikor egy művész mindent tagad.
Tagadja a létét. Elméletét. Képét. Szélét a másnak, amit alkotott.
A Hold fogy a Nap fogyatkozott.
Nem él már gondolatokkal, pontot rakott i-kre és
lágy, gyatra szívekre.
Borzolta haját a szél, a fény, s kéz, ami
simogatta, de már nem,
mert elhajlott az óra.
Mutatója az időnek, ami előre hátra, vissza keringőzött.

Rúzst kent a szájára, csókot nyomott a párnára.
Szánta bánta bűneit, mit lemosni már késő
és nyárfa árnya sem enyhít a merengő.
Tél tombolt, szakadt a hó, majd eső mosta a fehérséget.
Szívében kékes lélek égett.
Eltűnt már a magány és virág alakzat rajzolódott keze fejére.
Sokaság érte, mondatok és kérdések, miért miért mindig én égek,
A tűzben, ami forró, de semmit nem oltó, szomjazó lelkem.
Odavész.

Porba írt betűk maradtak. A tengerparton haraptak a
cápák
árnyak támadták szárnyát.
Megfosztották rangjától, s mint arkangyal szállt alá a magasból.
Csupaszon, meztelen, fejetlen, temetetlen.
Mi tévő legyen?
Hamut a hamuból, fújta az idő, minden részletét.
Testét építette és könyörgött életért.
Szeretett volna még egyszer ott lenni, tenni, venni, s
szerelmet enni.

De azt mondták bűvös kockák mögé rejtve,
mérges szavakkal lesz telve,
pohara, ha most kiönti.
Nem tette hát.
Tovább vár.
Hogy majd csak őrzi majd valaki álmát.
Csendben maradt, elhalkult.
Emléke megfakult. S újra érzi, hogy szellemek
figyelik.
kép helye

Fotó: AnnieTHale ( )
AnnieTHale12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.07.19 09:34:37, oldal 279 ms