Ballet et aplomb

A Pas de Trois azt jelenti, háromszemélyes táncszám. A MÜPA Fesztivál Színház termében viszont többen voltunk, mint hárman. Teltház.
kép helye

Fotó: ( )

1. Sounds and Pictures

Úgy vigyáznak egymásra, hogy azt bármely társulat, de még az összes társadalomban élő emberek is megirigyelhetnék. Itt nem az egyén a fontos, hanem a szövetség. Igen, szövetségnek kell hívni őket, annyira látszódik minden egyes mozdulatban, kopogásban, lépésben, tekintetben, hogy ők együtt erősek, együtt Valakik, és ebből az együttesből úgymond, egyikőjük sem akar kiszabadulni, kilépni. Nincs menekülési útvonaluk.

Amíg ott ültem, mindvégig azon kattogtam, mennyire irritál az a fénylő lámpa / villanykörte, merthogy látszólag semmi, de semmi értelme sincs. Most pedig, ahogy az előadás után majdnem átszeltem a fél várost, s csupa idegen vesz körbe, akik hol egyedül vannak, hol párban, hol beszélnek, hol csendben ülnek, s mégis a maga módján mindenki mozgásban van, mégis egymás mellett léteznek egy spirál formációban, pont úgy, ahogyan a dróton ülő madarak teszik az életben, így kinézve az ablakon, vonatok mellett elrobogva, korom sötétben, a füledben szóló dalban is épp sötét van, elmosolyodsz a "véletlen" egybeesésen, s tudod, sehol máshol nem lennél most szívesebben, és ekkor hirtelen rád tör a felismerés, kezded megérteni az előadásban központi helyen szereplő villanykörtét. Az a tudat. Az a más. Az a világegyetem. Az a nap. Az az elmúlt idő. Az a mindenki.

Körkörös játékot játszott a koreográfus, (Egerházi Attila), a sima, egyszerű megszokottságba is játékot csempészett bele. Minél idősödünk, annál jobban fiatalodunk. Csak a testünkön látszik az idő, a lelkünk, ha jól vigyázunk rá, marad olyan, mint amilyenként kaptuk. Ezen a kor-látképen haladunk keresztül, miközben nézzük a pörgéseket, a kitartásokat, a megtartásokat, a pliéket, a grand-püéket, a megszakíthatatlan mozdulatsorokat, a kibillenést, a megóvást, a ballet d'action-t. A körkörös váz az eleje és a vége miatt van meg, kifordítottságában tökéletes: egy felnőtt kövekkel csiszol tüzet, fényt, majd eltűnnek, a képbe, jelen esetben a színpadra berohan egy 4 év körüli kisfia, a közönség egyből megenyhül látására, keresni kezdi a többieket, hogy ott vannak-e, aztán leül, pont úgy és oda, ahová az elején a felnőtt fiú ült, és elkezd kopogni a kövekkel. Újra világít a tűz. "Amiként kezdtem, végig az maradtam."

Zajongtak. Minden lépésük folyamán zajongtak, üvöltöttek a mozdulataik által, reflektáltak a központra, a fénycsóvára úgy, hogy hol összeestek, hol felriadtak, hol egymást védték, hol... Nem, igazából mindvégig egymást védték. A South Bohemian Ballet egy nagybetűs Társulat.

Itt nem olvadtak egybe a táncosok, mert alapból egyben léteztek. Itt szépen ívelt, külön pillanatok is helyet kaptak, mikor is egyedül táncoltak a színpadon, egyedül próbáltak meg ott velünk szemben rátalálni a belső hangjukra, és te, a néző, pedig drukkoltál, hogy ezek a percek sokáig tartsanak, mert láttad, a bőrödön érezted, hogy amíg a másikra koncentrálnak, figyelnek, közösen lélegeznek, addig saját énjük mennyire visszavonul önmaguk elől. Azért szurkolsz, hogy a pillanat, mikor egyedül táncol sokáig megmaradjon, hogy meg tudja mutatni mit tud, hogy ki tudjon nyílni, ki tudjon bontakozni, az azt hiszem mindent lefest a mai generációról, a ma élő emberi világról. Az egyén a fontosabb, és nem a szövetség. E darab pontos ellentéte a világunknak.

A zene itt csak másodlagos, (Mario De Rose), mert nem a közvetlenek számítanak, hanem amiket a táncosok saját maguk csiszolnak, alkotnak meg. Az számít, ami belülről jön, amit mi csinálunk, amit mi teszünk azzá, hogy megélhessük őket: természetes odaadás.

2. Lost and Found

Szintén Egerházi Attila a koreográfus, a zene élőhegedű, maga Pavel Šporcl játszik a színpad szélén, és meglehetősen sír a hegedű a kezében, annyira gyönyörű. Ezt a kifejezést most értettem meg igazán, (bocsi föszerkesztőasszony!), itt, ezekben a percekben. Hallgatod s beleremegsz. Hallgatod s eltűnsz, hogy megtaláld. Hogy mit? Hogy kit?

"Nincsenek válaszaim, én is befelé lesek."

Nem az számít, hogy tudod-e valakihez kötni az éppen történő dolgokat az életedben, hanem az számít igazán, hogy mennyire érted meg a körbevett, kimondatlan gondolatokat, tetteket, szavakat, kérdéseket, pontokat, jeleket, és hogy a megértés után, mihez kezdesz velük: elengeded vagy megtartod-e az életedben őket. Figyelsz-e az apróságokra, a metrón épített ülésekre, amin emberek ülnek, az utcán lévő útra, a mosolyokra, az ablakra, ahol már nincs függöny, a boltra, ami már zárva van, de mégis rengetegen sétálnak el előtte nap, mint nap és van, aki meg is áll előtte egy-egy percre, a dudálásokra, miközben átmész a zöldön, vagy arra, hogy minden, ami körülötted van, vonalakból rakódik össze. Minden vonalakból áll.

Mindenki spirituálisan gondolkodik és él, csupán ennek nem mindenki van tudatában. Mindenkinek szüksége van hagyományokra, őszinte kapcsolatokra, azonnali visszajelzésekre, bitang erős háttérre, ami lehet, hogy inog, de létezik, és ha ezek nincsenek meg vagy igen ritkán, akkor az ember kézen ragadja önmagát és elkezd kifelé sétálni a körből. Tükröt játszik, mire a válasz ugyanez marad: ördögi kör.

Elveszni és megtalálni. A hegedűre táncoltak. Balettoztak. Könnyedén, elrugaszkodva, mintha nem is e világból származnának, s ott voltunk mi nézők, akik elvesztünk Pavel Sporcl játékában. Elvesztünk benne, hogy a társulat megtaláljon minket. A spiritualitás és a realizmus, így kapcsolódik össze. Velünk. Velük.
kép helye

Fotó: Michal Siron ( )
kép helye

Fotó: Michal Siron ( )
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.08.21 21:19:37, oldal 264 ms