'Ha az érdemed számítana, összekötném veled az életem'

- Miért szereted azt, akit a világ gyűlöl?
- Mert jobban szeret a világnál is.'


Az előadás szünetében jövök rá, hogy Alföldi már nem megbotránkoztatni akar, hanem csak rendezni. Nem az aktualitást keresi, csak megtalálja benne. Ehhez ért: észreveszi a lényeget, a központi részt, s arra fűz fel minden történést, minden szót, minden mimikát, minden mozdulatot. Láttatni akarja önmagát a darabokban, azt, amit ő átél s érez ott mélyen. Alföldi darabja már sokkal mélyebb és személyesebb, mint mondjuk két évvel ezelőtt, s mégis egy felszínbe csomagolja be ezeket, vidám eszközökkel díszítve. Alföldi nem bátor, csak őszinte. Ugyanúgy fél, mint ahogy mi is, és ezt azzal palástolja,(ha palástolja egyáltalán), hogy úgy tesz, mintha a rendezései által a szemedbe fröcskölné mindazt, amit az emberek többsége elítél, amit a propaganda nem ír helyesnek. A színházi légkörbe menekül. Vannak emberek, akik egy másik személyben vannak otthon. Alföldi a lázadásban. Talán, mert megszokta már, és azt hiszi, hozzátartozik. Talán, mert lényének a része. Vagy talán mert azt hiszi, ha elvetné, s hirtelen nem lázadna, akkor ő maga is eltűnne. És ahogy nézem manapság Alföldit, azaz érzésem, hogy egyre jobban fárad, hogy egyre jobban dobná le a megszokását, és élne úgy, mint a többiek: Családban, boldogan, szerelemben, elfogadásban.

Nézem ezt a darabot, a 'II.Edward'-ot, s a hatalmat látom, Alföldit látom, és magamat. Azt mondják, az a jó színház, ami nem választja külön a színpadon történő dolgokat a nézőtértől. Alföldi sosem választotta külön, ahogy most sem, itt mégis úgy érzem, hogy egy 1/3ig felhúzott fal emelkedett közénk: a tömeg, és a színpadi játszás közé. Mert most mintha csak játszanának a színészek, de nem lennének jelen. Vagy én nem vagyok jelen. A színpadon lévő három zenésszel vagyok: pont annyira engedi a darab, hogy belekerüljek, mint ahogy ők hárman néha szerepet és szót kapnak. Hármat, négyet, mégis többet érnek mindennél, mint valami központi figurák. Mintha mindig a legironikusabb helyzetben tűnnének fel, pedig mindvégig a színpad közepén helyezkednek el. Mint ahogy az elején:
- Játsszunk valamit?
- Mi? - néz a zenészekre hirtelen zavarodottan a színész.
- Játsszunk valamit?
- Ja, valami... szomorút
- jön a válasz, mintha magától értetődő lenne, hogy ez következik, csak senki nem jön rá. És a zenekar játszik. Amikor a színész ismét, félmásodperc után visszatér a színre, rájuk néz, a közönségre, és csak annyit mondd, hogy ez az. Mi, nézők pedig nevetünk. Mert a zenészek olyanok, mint mi: kívülállók, akik néha szerephez jutnak s akkor szerényen is, de próbálják jól csinálni azt, amit úgy érzik, felfogtak.

És pontosan ez a lényeg.

'Egy irritálóan boldog délután // a lendület hajt tovább // idegen ágyak, ismerős éjszakák'.
A Konyha együttes "Charter" dalából idézve, ki hitte volna, hogy egy Alföldi darabhoz őket fogom majd "segítségül" hívni. Éppen ez szól, és tudat alatt jöttem rá, hogy ez a szövegrész II. Edwardhoz is illene. Mert ő csak a hatalmi előnyöket érzi magáénak, csak azt szereti, amit vagy akit ezzel megkaphat, és nem érdekli a többi. Önző módon vágyakozik, érzelmekbe csomagolva szerelmet suttog, bár sosem mondja ki, csak utal felé. Azt hiszi, a szerelem sérthetetlené teszi, majd amikor meghal az épp aktuális szeretője, magába roskad, hogy aztán egy új fiú képében újra a kiszolgáltatottsága győzzön.

Nem tudom eldönteni, kinek van igaza, vagy épp ki csinálta rosszul. Hogy ki mellé kéne állni, vagy hogy egyáltalán állni kéne-e valaki mellé. A végén miért nem tudjuk negatív szereplőnek látni azt, aki igazából diktatórikus? Mert az elején belopta magát a szívekbe? Ennyire számít az első benyomás, vagy ennyire hatalom a félelem? A lelkiismeret luxus, a félelem pedig automatikus kezd lenni lassan sőt, már kopogott az ajtón, már be is engedtük, és féllábbal már ott áll az előszobában. Minden előszobában ott van, vagy épp a házak felett lebeg, hogy senki ne felejtse el a létezését.
kép helye

Fotó: szinhaz.net ( )

'Ott nem születhet harmónia, ahol akkora szakadék tátong, mint köztünk.'

II. Edward élete és kora egy fertő is lehetne, ahogy a régi királyok többsége eleve. Orgiák, szexuális túlfűtöttség, homoszexualitás, gyilkosságok, hatalmi játékok. II. Edward azt hiszi érez valamit, közben pedig olyan simán otthagyja a másikat egy harmadikért, ha épp az kell, mint az életkörforgása a holdat vagy az álmainkat egymásért. Csak itt nincsenek álmok, hanem szűnni nem akaró játszási-kedv van. És te hirtelen nem tudod, hogy ki is játszik éppen, hogy ki az áldozat, hogy ki a nagyobb naiv, s hogy egyáltalán lehet, hogy a maga módján mindenkinek igaza van? Lehet. Hogy talán lehet, hogy igazából mindenki meg szeretett volna felelni, s közben hogy ne vesszenek el önmagukban, harcoltak egymással egy törvényekkel körülvett ketrecben?A ketrecen belül mindenki szabad, de a legnagyobb lázadó sem merészkedik kívülre. Nem tehetnek meg mindent, mégis mindent megtesznek: ki így, ki úgy, ki azért, ki ezért. II. Edwardé a hatalom: beléje bújik, vele veszi körbe magát, azt hiszi, hogy ő mindent megtehet, mert ő a király és senki sem fogja megállítani. Még a halál sem. Alföldi nem akar tudatosan politizálni, mégis tükröt mutatva megkapjuk a párhuzamot a világ és az előadásban szereplő királyság között. Alföldi nem politizál, hanem gondolkodásba ejt, és szemeket nyit ki.

A napraforgó nők, akik mindig afelé fordulnak, akik mellett épp nagyobbak lesznek, és ehhez nyíltan mindenki elé odaállnak. Fejet hajtanak, közben pedig a háttérben ők irányítanak valójában mindent. Az előadás közepe felé ismét rájöttem egy bevált klisére: "minden a nők miatt történik." Mert minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Itt mindenkinek tripla szerepköre van, senki sem pihenhet.

Az a jó Alföldi rendezéseiben, hogy mindenkinek más jön le, hogy senkinek nem akarja a képébe rakni az igazságát, hanem engedi, hogy mindenki a saját éppen adott élethelyzetének/gondolatainak/kapcsolatainak függvényében értelmezze azt, amit lát a színpadon. Közben pedig amíg az előadásain ülsz, a világ automatikusan kint reked az ajtón kívülre, és csak akkor térsz vissza megint a valóságba, amikor vége van és kilépsz az utcára. Ez a kettősség mutatkozik meg Ii. Edwardban, csupán a hatalom és a magánszféra szimbólumaiként. Mennyire mehet el a hatalom, és mennyire engedhetjük be a saját életünket a rangunkba? Mit jelent szerelmesnek lenni, és egyáltalán mikor kell elfogadóvá válnunk?

Nincsenek jók és tiszták, mindenkiben benne szerepel az ördög s hagyják is, hogy kitörjön belőlük. Mindenki. Ezeket a váltásokat a színészek pedig remekül megmutatják, tökéletesen megjelenítve a lelki-, és személyiségi folyamatokat. A tér egyáltalán nem volt ennek akadálya, legalábbis számomra nem, hiszen valamilyen szinten mi is egy ekkora térben éljük a személyes terünket, egymással játszadozva, a boldogságot keresve.
kép helye

Fotó: Com&Soda ( )

Kicsi tér, dísztelenség, és nagy extravagánsú ruhák nélkül léptek színpadra, és igen, működött. Nem is hiányoztak a giccsek, II. Edward darabja ennél jóval több: tabu témák döntögetője. Mint például, amikor két férfi csókolózik a színpadon, és látod az idősebb generáció tagjait a nézősorokban, hogy "oké, oké, ismerjük Alföldit és szeretjük", de azért feszengeni kezdenek. Főleg hogy olyan, mintha a csók sosem akarna véget érni sőt, mindjárt előttünk megtörténik a második "Shopping and Fucking". Vagy amikor az éppen aktuális férfi szerető megmosdatja Edwardot.

Azt szokták mondani az újdonságokra, hogy ez már a 21 század, és legyintenek rá. De igazából az a kérdés, (az egyik), hogy van-e jogunk megmondani, ki kit szeressen? Ki mit tehet? Ki miért teszi azt, amit?

Van-e jogunk beleszólni a másik ember életébe, és van-e jogunk önzőnek lenni akkor, ha másokra is kihatással van a döntésünk? És ehhez a kérdéskörhöz az úgymond "kedvenc" jelenetem, amikor II. Edwardot egy hordóba teszik, kínozzák és nem engedik ki, semmit sem adnak neki, mert az a parancs, és II. Edward erőre kap és nem adja fel és csinálja és csinálja. Aztán egyik nap jön egy öreg ember, akinek a megölése a feladata, de eleinte úgy próbál ügyeskedni, hogy megszerezze a király bizalmát. És Edward nem adja. Mi is pont ilyenek vagyunk a többi emberrel, mint amilyen Edward itt az öregemberrel, a gyilkosával. Mi sem tudjuk ki a másik, és ettől rettegünk, mert annyi csapás ért már minket. A végére mindig megadjuk magunkat.
kép helye

Fotó: jegy.hu ( )

Rendező:
× Alföldi Róbert

Fordítás:
× Forgách András

Zenei vezető:
× Gőz László

Díszlet-, és jelmeztervező:
× Tihanyi Ildikó

Szereplők:
× Fekete Ernő
× Patkós Márton
× Radnay Csilla
× Makranczi Zalán
× Fábián Szabolcs
× Gyabronka József
× Jordán Tamás
× Medveczky Balázs
× Mihályfi Balázs
× Szatory Dávid
× Sztarenki Dóra

Zenészek:
× Lengyel Zoltán - orgona
× Szűcs Péter - klarinét
× Zétényi Tamás - cselló
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.04.21 22:57:05, oldal 257 ms