"Ne urizáljál, baszódjmeg, ordította a férfi"

X.

A bűn olyan, mint bármi más a tévén,
a csatornák között, ha váltogatva
rátalálnak egy olyan adásra,

amelyben a nézőt megalázzák azzal,
hogy a fejét nem tudja elfordítani,
miközben látja önmagát

a szégyen díszletei közt nevetve,
mert nem tudja, hogy ő volt aznap este
a szívzabáló véres ördög teste.


Borbély Szilárdnak ma van a születésnapja. 53 éves lenne. 1963 - 2014. Mindenhol az szerepelt, hogy hirtelen és váratlanul hunyt el, közben pedig ha igazán figyeltünk volna rá, talán nem így történik az egész. De mi emberek soha nem figyelünk igazából senkire sem. Lehet idegen, lehet ismerős, a felszínt látjuk, azt, amit látni akarunk, önmagunkkal összekapcsolva. Azt mondjuk, aki önmagával törődik, az önző és nárcisztikus és rossz. De mindenki saját magával törődik. A biblia azt tanítja, hogy minden emberben ott van a bűn, mert az ember maga bűnös. A való élet pedig ezt mindig bebizonyítja, ha jól figyelünk. Ha jól figyelünk. Sok mindent megértünk az ilyen beszédből. Ahogy Borbély Szilárd verseiből is. Írásaiból is. Ott volt, olvastuk, értettük, mégsem értettük meg. Talán az volt a baj, hogy ő meg túlságosan is megértett minket.

"Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is hegedülni akarok megtanulni, hanem nem félni."
(Nincstelenek című művéből idézet)

Mindannyian félünk sőt, egyenesen rettegünk, és ebben nincsenek kivételek. Sosem voltak, sosem lesznek. Van, aki kiírja, leírja, megírja. Van, aki kimondja, elmondja, megmondja. Van, aki bent tartja, megtartja, eltartja. Van, aki nem törődik vele. Van, aki felejti, elfelejti, megfejti. S van Borbély Szilárd, aki benne élt az életben akkor is, ha nem is akart volna. A rózsásnak nem mondható gyerekkor, a döcögés a költői pályája elején, az egyetemi élet, Debrecen, az öreg szüleit sújtó karácsonyi rablógyilkosság, két gyermeke született. Nála úgy találkozott boldogság és fájdalom, fekete és fehér, keserűség és öröm, mintha természetes testvérek lennének. Tudta az igazi értelmezéseket a szavaknak, a tetteknek. Nem csak a miérteket, hanem a hogyanokat is pontosan ismerte. Nem tudott magában elbújni, a mosoly és távolságtartás kicsinyke viselkedése a többi emberrel szemben, már-már alaptartozékához tartozott.

Rengeteg díjat kapott. A közönség imádta. A színházberkein belül imádták; nem hiába, hogy még mindig adják elő a műveit színpadon. A zenei élet berkein belül, igen mondjuk ki, a szűk irodalmi rétegen belül is, majdnem minden művészeti ág képviselői imádták őt és tisztelték. Talán, mert erősebb volt mindannyiunknál, mégsem firtatta ezt sosem. Élt szép csendben és alkotott. Ahogy belülről tudott. Magának, a családjának, és nekünk. Nekünk. Halála előtt két nappal, a közönségének olvasott fel egy találkozón. 50 évesen hunyt el. Mi azt mondjuk, milyen fiatalon! Ő azt mondaná, milyen későn.

Nyugodj békében, Borbély Szilárd.
(és boldog születésnapot.)


"(...)Nem vagy te Isten, mondta a nő, hogy Istent játsszál.

Kussoljál te meg, sír a gyerek, nem látod!? Miattad sír, bazmeg, de már nem sokáig, ha nem mondod meg, ordította a férfi, hogy megcsaltál. Vajjad már befele, amíg finom vagyok és nőies, ordította, mint régen, megjátszott gőggel és bennfentesnek látszó nagyképűséggel, mint amikor részegen jött haza, akkor mondott ilyeneket. Nem volt humorérzéke, de hallotta másoktól, hogy ez jópofa. Mindig azt csinálta, amit másoktól látott, hogy imponáljon a többieknek. A nagyszájúaknak, akik ugratták. Akik mindig mindent jobban tudtak a többieknél. Akik mindig megmondták a tutit. A csillárkampóra átvetett kötél egyik végét a kezébe fogta, a csúszóhurkon átbújtatta a gyerek fejét, aki már csak néma pánikban volt, már nem sírt. A hurok megszorult az áll alatt, hogy a kötél végét húzta, kezével talpra állította a gyereket. Aztán megfeszítette a kötelet, a gyerek torkából hukkanás-szerű hang szállt ki, a feje a feszítéstől félrebillent. Az asszony vinnyogva sírni kezdett, kapálózott, de csak annyit ért el, hogy lecsúszott a parkettára.

Mindjárt megfullad a kölyköd, látod, mondta a férfi egyre konokabbul, most már mindennek vége, vajjad befele, hallod, hogy csaltál meg, a kurvaanyád, ordítozott, de már nem látott, semmit se látott, csak mondta, ismételte ugyanazokat a szavakat, amelyek benne maradtak. A nő nem tudott megmozdulni. Zokogás rázta, de nem volt képes már szavakat formálni, a sírás miatt sem. Tele volt keserűséggel, hogy most fogja elveszíteni a gyereket, akire annyit várt, aki mindennél fontosabb volt számára a világon. A kötél egyre szorosabbra hurkolódott a gyenge nyakacskán. A szeme már kidagadt a gyereknek. Az arca és szája lila szederjes színre vált. A férfi meg csak feszítette a kötelet, ordítozott, ugyanazokat a szavakat ismételte.

Az elmúlt napok már veszekedésben teltek. A férfi megverte a gyereket is, a nőt is. Részeg volt többször, de nem mondta, mi a baja. Reggel valahová útra kelt, vinni akarta a gyereket is, de a nő rosszat sejtett, és nem engedte. Aztán a férfi váratlanul jött haza, mindenhová berohant, valakit keresett, de nem lelt sehol senkit. Akkor kezdett el ordítozni, hogy a nő az egy büdös kurva. Minden ajtót nyitva hagyott.

Mégiscsak nehezebb felakasztani egy gyereket, mint gondolta. Nem ment. (...)


(részlet a "Végignéz" című elbeszéléséből)
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2017.11.24 12:18:04, oldal 175 ms