Erdőjáró
kép helye

Fotó: rlwinkart ( )
I.
korhadó fák árnyékában ülök,
szemembe fújta a szél a természet depresszív létét,
arcomon viselem a világ barázdált kínjait,
a földre csattan egy érme, minden lélegzet súlyos teher.
nincsenek színek, csak grafitos melankólia,
nincsen napfény, csak szűrt leve a képzelt világosságnak.
csukott szemmel bámulom a bentről kifelé táguló sötétet.
messziről hangfoszlányok szállnak felém,
madarak lehettek egykor, most csak emlékei egy
sosem-volt illatozó gyermekkornak.
virágzó képzeletbe torkollik a feleslegesen lüktető idő.
bőröm alatt eleven létnek örvend egy vöröslő patak,
mely feltarthatatlanul száguld fuldokló szívem felé,
ami lélegzetért kapkod minden szívveréssel.
sáros magányom minden sejtje táplálkozik halványan
pulzáló létemből, parazitaként telepszenek rám a megfoghatatlan
keserűségek, és csontjaim mélyéig rágnak maguknak örök lakhelyet.
bomladozó elmém minden erejét mozgásra összpontosítom,
de megfeszülve zuhanok vissza a tudattalan édes dermedtségébe.
kínlódva feszítem fel száztonnás szemhéjamat.
a rajzolt felhők szélein úszó szabadság
minden morzsáját hosszan ízlelem,
míg végül fanyar unalommá olvadnak össze a számban.
diadalittasan tárul elém az állandóan önmagát festő táj szépsége,
eközben lelkem húrjain hárfázik az állandó elégedetlenség
és a hullámzó létbe való beletörődöttség disszonanciája.
itt az ideje beleborzongni a teremtett valóságba,
de keresztre feszít az állandó válasznélküliség.
Hrabovszki Diána12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.12.12 02:36:26, oldal 250 ms