A komolyzene szenvelgéséről és sikeréről

Semmi meglepőt nem állít e sorok szerzője ha azt mondja, hogy manapság a komolyzene kiveszőben van. Ugyanakkor az sem lenne ostobaság, ha éppen ellenkezőleg, annak reneszánszáról írná ezt a szegényes cikket. Hogyan nyújtsunk tehát a saját gondolatainak labirintusában fonalat a szerzőnek?

A haldoklás
A zene, amit ma komolyzenének nevezünk a populáris tömegkultúra megjelenése előtt, csupán egy szórakoztató eszköz volt a tehetősebb rétegek szalonjaiban, olyan, mint manapság a televízió vagy a gépfegyveres játékok a számítógépen. Mondhatjuk, hogy egy új lemez megszerzése a tulajdonosnak olyan elképesztő mámort okozott, mint ma a sorban állás után megszerzett mobiltelefon. Ez a párhuzam megmutatja, hogy noha nem volt olcsó mulatság a zene hallgatása, akárcsak ma a temérdek pénz kiadása nem feltételezett/feltételez semmilyen finomabb kritikai érzéket. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is becsméreljek, így előre bocsátom, hogy az olvasó természetesen kivétel.

Így hát hozzávetőlegesen száz évvel ezelőtt fénykorát élte a klasszikus zene, hiszen az úri és polgári szalonokon kívül, ahol élő vagy jobb híján felvett zene szólt, az erre fogékonyak hangversenyekre és egyéb előadásokra jártak, és már felderengett a háttérben az olcsó tömeggyártás reménye is.

Azonban a presztízsnek alárendelt művészet nem igazán tesz jót úgy az alkotói, mint a befogadói környezetnek. Gondoljunk csak bele, hogy pár száz évvel ezelőtt Beethoven vagy Schubert volt a kor Rihannája és One Directionja, ez pedig feltételezi, hogy az általunk ismert, és a zenei fősodorba tartozó komolyzenei alkotók az akkori mainstream művészek háttérbe szorítottak másokat, akik akár lehet magasabb művészi színvonalat teljesítettek, és akiket újra fel lehet fedezni. Példának okáért engem elbűvölt, hogy egy véletlen során ráakadtam Leo Delibesre, akitől a "Lakmé"-t és a "Sylvia"-t is csak ajánlani tudom. Ehhez a jelenséghez leginkább azt tudnám hasonlítani, amikor a XX. század első felében az emberek őrült módjára vásárolták a frissen megjelent versesköteteket, amiket persze nem mindenki értett meg, de meg kellett venni, hiszen a társadalmi nyomásnak nem lehet ellenállni.

Feltámadás?
Fővárosiként egyszerűen lehetetlen eljutni bárhova a városban anélkül, hogy szembe ne kerülne egy Zeneakadémiás, vagy egy Müpás koncert plakátja. Elképesztően sok a komolyzenei koncert Budapesten, és az előadásokra egy héttel a kezdés előtt már bajosan lehet csak jegyet szerezni. Az Operaház minden este teltházzal megy, a premierekre már csak erős protekcióval lehet egy hónapon belül jegyet szerezni, ami fantasztikus, hiszen úgy tűnhet, hogy felismertük végre a magyar operakultúrát. Azonban az esetek nagy részében a premierekre és az előadásokra is egy bejáratott, szűk közönség jár, a magas jegyárak, na meg a dresscode, megrostálja azokat, akik koncertre akarnak menni.

Persze a magas jegyárak mentségére szólva, a nyugat-európai színvonalért olyan árat is kell fizetni, mint a kontinens jobbik felén.

Persze a sznobizmus máig jelen van a komolyzenei kultúrában, leginkább ez az operaelőadásokon látszik, meg a modern zenetermek igyekeznek levetni az ódon sallangot, ami elriasztaná a fiatal nézőket. E sorok írója is úgy látja, hogy nagy sikerrel vonzzák be ezek a terek a fiatal nézőket, gondolva itt leginkább az Erkel Színházra vagy a Művészetek Palotájára, amelyek azon kívül, hogy felfrissített repertoárral várják a nézőket, különböző kedvezményekkel és olcsóbb jegyekkel igyekeznek becsalogatni az újabb nemzedékeket.

Végezetül, noha nem sikerült feltétlenül elkapni azt a bizonyos fonalat és a Minótaurusz labirintusában rekedtünk, mégsem teljesen sikertelen a kísérlet a zenei élet szempontjából, ha legalább egy olvasó is rákeres az interneten egy komolyzenei számra, és egy pillanatra kiugrik egy kevésbé szokványos, de annál izgalmasabb világba.
Krejcár OttmárA cikk értékelése 2,4 - 5 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.01.20 18:09:53, oldal 184 ms