'Az idő olyan, tudod, mintha dadogna az öröklét'

'Van, amit előre megérzel. Nem azért leszel szerelmes, mert szerelmes leszel, hanem mert épp őrült szerethetnéked volt. Ha rád jön, és megint érzed, hogy szerelmes akarsz lenni, jól vigyázz minden lépésedre, mert mintha varázsfőzetet ittál volna, a legelső élőlénybe, akivel találkozol, bele fogsz szeretni. Akár egy kacsacsőrű emlősbe is.'

Február 19-én ezek az idézetek már csak idézetek maradtak, már ő, aki megírta, nem tudja bármikor felolvasni a nyilvánosság előtt őket. Közben pedig megváltozott a jelentésük? Erősebbek lettek talán. Nyomatékosodnak a szavak a halál közelségétől. Felfigyelünk mi élők az elmentek híreire, mert csak így kapjuk a felkiáltójelet az arcunkba, hogy minden elmúlik egyszer, hogy mindenkinek van egy végállomása, egy utolsó itt hagyott üzenete. Oly mindegy, hogy író, zenész, híres ember, átlagos, vagy hétköznapi az illető, mindenkinek van egy utolsó üzenete az életével, és nekünk, élőknek van létjogosultságunk rá, hogy összerakjuk ezeket a képeket. Talán, hogy jobban éljünk utána. Talán, hogy tanuljunk az elhunyt hibáiból, tanításaiból, a kapcsolataiból, a veszekedéseiből, a harcaiból. Ránk hagyják az életüket a folytatásra.

Össze vagyunk kötve. Hajlamosak vagyunk elhasználni fogalmakat, kifejezéseket, szavak jelentéseit újraformálni, hogy valami átlagon felüli giccs jöjjön ki belőle csak azért, hogy szarkasztikusan mások képébe vigyorogjunk, amikor amaz úgy néz ránk, mintha megzakkantunk volna. Hajlamosak vagyunk visszavonulót fújni, ha úgy érezzük, itt már nem szeretnénk többek lenni. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a többiek ellenünk vannak, pedig igazából csak mi vagyunk éppen azok, akik saját magunk ellen beszélünk. Hajlamosak vagyunk színészek lenni, miközben azt hisszük, a viselkedésünk tükörkép a többieknek. Becsapjuk magunkat, becsapjuk az ajtónkat a szeretet előtt, mert könnyebb néha ellene vagy épp mellette sétálni, mint egybeolvadni és beengedni őt az életünkbe. Hajlamosak vagyunk esőben táncolni megázva hajnalban és nevetni a felelőtlenségen, a valódi élet gyönyörein, ami néhol ijesztő és fájdalmas, mintsem kimondani a varázsszóból az egyiket: bocsánat, hiányzol, szeretlek. Hajlamosak vagyunk küzdeni az ellen, amit már biztosan tudunk, csak mert vannak pillanatok, amikor nem akarjuk elhinni, hogy úgy van, ahogy. Hajlamosak vagyunk kérdezni, amikor inkább kijelentő mondatra biztatna a belsőnk. Hajlamosak vagyunk hajlamosak lenni.

Umberto Eco halálhíre a tizenhetedikei és tizennyolcadikai Faust estével együtt jött, 19-én, Nietzsche-vel a zsebemben, s este 10kor Jim Morrisonnal a fülemben. "I miss my boy". Épp hajlamos voltam hajlamosnak lenni. Épp hajlamos voltam elhinni, hogy ez, amiben most (félig) benne vagyok, soha nem lesz másmilyen, hogy ez körkörös, hogy mindig lesz ilyen az életemben, mint valami szellem, őrizzük majd egymás lépteit, közben pedig igazából, sosem vesznek észre, én meg majd mindig elfelejtem, hogy a váratlan működik és nem a túlságosan nagy várakozás.

Umberto Eco a hajlamossággal együtt jött, másnap reggel tudtam meg. A filozofálni való napok, őköré épültek fel. Semmi sincsen véletlenül, semmi sem történik véletlenül, mégis hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy "na, ez véletlen volt", aztán elnevetjük magunkat, s folytatódik minden ugyanúgy, bele a közepébe, hogy mégis mindvégig a szélén maradjunk. Mindenkit látni közelről, hogyha túl közelre érkezünk, hátravethessük a fejünket, nevessünk, és cinikusan lépjünk vissza hármat, így védve a mindenségünket, amit kaphatnánk.

Umberto Eco különféle egyetemeken tanított, filozófus volt, szemiotikus, családfő, és író. Vérbeli olasz, és vérbeli ember. Soha nem szűnt meg kíváncsinak maradni, s ebben rejtőzött az ereje: a kíváncsiság hajtotta, úgy ahogy a kisgyerekeket is, csak általában felnőttkorban lecsökken a kíváncsiságunk mértéke, nála viszont megmaradt és nem félt élni vele. Így minden dolog, amit művelt, különlegesnek, egyedinek és bátornak tűnik, pedig igazából csak hajlamos volt embernek maradni minden körülmény között, minden álszentség és képmutatás és egocentrikus világképű egyed mellett. Úgy került középre, hogy mindvégig a szélén maradt, onnan figyelve az emberiséget, a valóságot, az igazságban tűnő részletek lyukkacsos monológját, igencsak közelre merészkedett, mindent látva, mindent érzékelve, mégis ha kellett, bohócsapkát húzott és eljátszadozott a betűk segítségével az emberiség témáival. Mi védjük magunkat, ő pedig csak menetelt előre. Hajlamosak vagyunk sérthetetlennek gondolni magunkat, pedig igazából nem vagyunk mások, mint olcsó bábuk az élet folyóján utazva: bármikor a víz alá merülhet a csónak, a ladik, a vitorlás, a nagy luxus és méregdrága hajó, nem szükséges ahhoz semmi, hogy elvesszünk. Akármilyen erős lehet a mentőcsónak, nem menthet meg mindent, főleg nem magunktól.

Hajlamosak vagyunk kétkedni, és a sötétben azt mondani, hogy "most a jó", a világosságban pedig van, hogy megállítanánk a jelent. Ő kutatott, mi keresünk. Ő önmaga volt, mi Istenek próbálunk lenni. Őt okkal tartják az egyik legintelligensebb embernek, mi pedig oktalanul vagyunk (néhanap) (túl) ÉN-látóak.

Umberto Eco talán nem hitt Istenben, vagy nem úgy, ahogy a vallásosság megköveteli. 'Miben hisz, aki nem hisz?'. A 'Rózsa neve' című regénye kapcsán egyszer azt nyilatkozta arra a kérdésre, hogy miért is írta, mert "meg akartam ölni egy szerzetest".
kép helye

Fotó: flickr.com ( )

'Ha megkérdezik az embert, hogy minden könyvét, ami a könyvespolcán van, elolvasta-e, azt kell válaszolni: "á, ezek csak azok a könyvek, amiket jövőhéten el kell olvasnom."' (U.E)


kép helye

Fotó: ( )

Nem tudom, mi lehet Umberto Eco és David Duchovny között a hasonlóság, (először hajlandóságot írtam), de amióta ezt az írást elkezdtem, azóta Duchovny albuma megy a lejátszóban. Úgy ültem le a laptop elé, hogy Eco-ról fogok írni, valami szépet, ami hű marad a nevéhez, de nem a megszokott "itt született és ekkor, és ezt írta és azt írta, és ezt kapta és azt kapta" séma alapján. De ez lett belőle. Megnyugvást érzek és olyat, mintha minden a helyére került volna, vagy épp lassan közeledne afelé, hogy kerülni fog? Talán ez a hasonlóság kettőjük között. Békésen sétálgatnak, nem harcoltak, nem harcolnak már azért a háború és béke kettősségért, ami bennük dúl, hogy vajon melyik a nyerő, mert elfogadták, hogy erre a kettősségre szükségük van ahhoz, hogy a lehető legszabadabb módon élhessenek. S a szabadságra mind a kettőjüknek szüksége van. Az egyiknek talán főleg szellemiségben, a másiknak pedig lélekben. Ahogy nekünk is. S ha jobban belegondolunk, a szabadság bármely formája végül is nem ugyanaz? Össze vagyunk kötve.

Umberto Eco halálhírének üzenete, hogy rádöbbenjünk a saját hajlamosságunkra és saját belső szabadságunk forrására? Hogy nem vagyunk mások a többieknél, csak egyszerűen a működésünk kulcsa különbözik itt-ott tőlük?

'Tudni semmit sem tudok. De a szívével egyet és mást megérez az ember. Hagyd, hogy a szíved szóljon, az arcokat faggasd, ne arra hallgass, amit a nyelvek mondanak.'

kép helye

Fotó: postmodernmystery.com ( )

'Nem biztos, hogy az fejlődés, ha mindenáron előre tőrünk.'

Umberto Eco olybá' tűnik, mozgalmas életet élt, izgalmasat, mégis egy síkon belül monotonan: tanított, írt, beszélt, emberek és a család előtt élve mindennapjait. A mozgalmasság talán épp a legnagyobb monotonítás. Úgy tenni valamit, hogy semminek sem tűnik, mert természetes: ez a varázslat.
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.06.19 10:37:20, oldal 272 ms