"Talán az évtized legjobbja..."
kép helye

Fotó: Krejcár Ottmár ( )

Némi késéssel ugyan, de hozzám is eljutott Bartis Attila új kötete, mely már a megjelenésekor észlelt hatalmas siker hatására is erősen felkeltette az érdeklődésemet, egyúttal az elvárásaimat is feltornyozta. "A vége" nehéz könyv, a mű maga is 600 oldalt számlál, de néha valósággal összeszorítja a torkát az olvasónak, annyira sokkolóak a tömör és éles mondatok.

A történet Szabad Andrásról szól, aki egy híres és befutott fotográfus: az ő életét követhetjük nyomon az ötvenes évekig. A regény a művészi befutására fókuszál, de egyfajta fikciós életrajzi műként is értelmezhető, hiszen gyermekkorától ismerhetjük meg a főszereplőt, akinek a szemszögéből feltárul a kádári Magyarország. Fontos a kor, melyben látjuk felnőni Andrást, mert az író rendkívül jól játszik a színekkel, olyan, mintha egy fekete-fehér szűrőn át olvasnánk, melyet csak nagy ritkán szakít meg egy-egy szín.

Bartis fotográfus volta többször is visszaköszön a szövegben, (leszámítva azt, hogy a főszereplő is e mesterséget űzi), de a legjobban a szöveg töredékességében látható, hiszen néhány kivétellel egy bekezdés sem hosszabb fél oldalnál, és a fejezetekre tagoltság is inkább csak jelzés, mint valódi elválasztás. A rövid jelenetek egy-egy képet visznek az olvasó elé, és noha csak a legszükségesebb leírásokkal él az író, mégis olyan intenzitással üti át a papírt némelyik sor, mintha csak egy képeskönyvet olvasgatnánk.

A könyv két nagy részre tagolt: az első rész, ami a nagyját kiteszi, Szabad András apjával való kapcsolatát bontja ki, aki a cselekmény kezdetekor szabadul a börtönből, miután az ’56-os forradalomban való részvételéért 3 év büntetést kapott. Már az első pár oldalon nyilvánvalóvá válik, hogy András-, és a cselekmény meghatározó részei lesznek a szülei, akik közül az édesanyja már nem él a kezdetekkor, viszont az édesapja pont akkor „tér vissza” az élők közé. A második rész pedig Évával, a nagy szerelmével eltöltött hét évre összpontosít, csupán a viszony végével gyorsul fel időben a regény.
Fontos még a főszereplő barátja Kornél is, aki szintén művész, ő azonban költőként keresi a megvalósulást, majd miután befutott, az éleslátásával és szilárd jellemével mintegy az olvasó józan eszeként funkcionál a történetben.

Érdekes még, hogy a töredékességben rejlő lehetőséget úgy használta ki a szerző, hogy az egy fő cselekményszál mellett több alkalmi szálat is bevisz a regény folyamán, és már a tizedik oldal környékén meg is tudjuk a sztori végét, azonban ezek csak a második, vagy harmadik olvasásnál lesznek igazán szembetűnőek.

Összességében egy nagyon jó könyvről beszélhetünk, amely azt a nagyon feltornyozott elvárásaimat is jócskán felülmúlta, örök klasszikus született a tavalyi év során, tehát elolvasni kötelező, hiszen az is elképzelhető, hogy 20-30 év múlva ezzel helyettesítik a nagy kötelező regényeket az iskolákban. Fontos korszakalkotó mű ez, nehéz lesz ez az év, ha felül akarja múlni a tavalyi év, és talán az évtized legjobbját.

„Ezek szerint te egy szobáért mégis aláírnád.
Hallgattam. Hiába tudtam, hogy nem írnám alá, úgy éreztem
magam, mint egy patkány. Mert vele tényleg aláírattam volna.
Abban a pillanatban ez eszembe sem jutott, de tulajdonképpen
segített volna, ha végre megvethetem.
Értem, mondtam.
Bocsáss meg, fiam, de nem.”

(részlet Bartis Attila, "A vége" című művéből.)
Krejcár OttmárA cikk értékelése 3,8 - 5 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.04.21 23:00:41, oldal 308 ms