Nőnek lenni sosem volt egyszerű

Amikor először láttam a Kaj Ádám rendezte Tarantellát, úgy éreztem, mintha csak a színdarab utolsó jelenetére estem volna be. Dukai Takách Judit (Bilicsi Mónika) sárga Werther-mellényben ült a színpad szélén, arca mellett gyertya pislákolt, egyik kezében kés, a másikban a jól ismert Goethe-mű.
Kissé bele is süppedtem a székbe, és a letargikus félhomályban egészen könnyű volt párhuzamot vonni a saját életem, és a darabban ábrázolt, szándékosan klisés és nevetséges öngyilkossági kísérlet között.
Aztán megnéztem másodjára, harmadjára, sokadjára, és minden alkalommal igyekeztem külső szemlélő maradni, de nem ment. Az első percektől könyörtelen módon beszippantott a sötét hálószoba hangulata, és mikor Psyché (Vámos Vica) is színre lépett, akaratomon és tudtomon kívül felültem erre az érzelmi hullámvasútra, melyet a két nő kapcsolata mozgatott.
Egy idő után pedig már szinte nem is volt jelentősége annak, hogy nők állnak a színpadon, vagy férfiak, vagy mindkettő.
Egy idő után két emberről szólt a történet, két nagyon különböző emberről, szerelemről, egymástól való függésről, önzésről, határokról és határok átlépéséről.

Vámos Vicát és Bilicsi Mónikát kérdeztük.
kép helye

Fotó: Müller Vanessa ( )

Két nőről szól az előadás, melyet Kaj Ádám írt és rendezett. Hogy érzitek, mennyire sikerült megértenie és élethűen ábrázolnia a női lelket?

Bilicsi Mónika: Teljes mértékben eltalálta a nők eléggé szeszélyes lelki világát. Szerintem mindannyiunk találkozott az érzelmi paletta összes árnyalatával, legyen az a kétségbeesés, a vágy, a féltékenység, a félelem, a felszabadultság, a magány vagy a szerelem… és még folytathatnám. Hihetetlen, hogy ilyen fiatalon férfiként ezt így át tudta látni. Másnak ehhez egy élet is kevés.

Vámos Vica: Én azt gondolom, hogy mindkét princípium - a női vagy férfi lélek is bennünk van. A kérdés az, hogy az élet színpadán melyik sorsszerepet játsszuk el. Meghatározzák egymást, egyik benne van a másikban és fordítva. Ez olyan, mint amikor együtt alszunk, és hátulról öleljük egymást. A másik testének formájához még álmunkban is alkalmazkodunk, s próbáljuk egymást kiegészíteni.
Aztán amikor már egyre mélyebbre nézel egy emberben, annál lényegtelenebbé kezd válni, hogy férfi vagy nő. Arc...test...lélek...legbelül mindannyian egyek vagyunk.
Mindezen dolgok mélységére, - fiatal kora ellenére- nagyon bölcs rálátással formálta meg a karaktereket Ádám. Jól rátapintott a női erogén zónára, vagyis a lélekre. Hiszen a nő a lelkével szeret igazán.

Hogyan írnátok le az általatok alakított karaktert, illetve mennyire tudtok vele azonosulni?

B.M: Dukai Takách Judit egy mélységesen sebzett nő, aki mégis, férfiakat megszégyenítő tehetségével, és kitartó munkájával kitűnt a tömegből. Valószínűleg ebben élte ki, amiket elfojtott az életében. Amikor gyerekes kísérletezéshez folyamodik, mint egy segélykiáltáshoz (amit persze senki sem hall), akkor van ő életének egy olyan holtpontján, amiből nem is lehet, nem mozdulni. Két utat választhatott volna: meghal vagy változtat. De ekkor a sors küldött neki egy csodás Psychét. Azzal, hogy valaki figyel rá, meghallgatja már megkapta, amire mindig is vágyott. Arra soha, gondolni sem mert, hogy valaki esetleg még meg is érti, együtt érez vele. Őt valaki félti, szereti. Ez már túl sok volt. Természetesen mit tesz ilyenkor egy ennyire sebzett lélek? Elkezdi birtokolni a másikat, kialakult az a „Pavlovi reflex”, hogy Psyché egyenlő a boldogsággal és olyan függést idéz elő Juditban, amibe beleőrül. Azzal, hogy Psyché ösztönlény csak még jobban felbőszíti, amikor pedig a szeretett nő megpróbál kiszakadni ebből, puszta kalanddal az már a lejtőt jelenti. Annyira kapaszkodik, függ ettől az érzéstől, hogy szinte megfojtja a vágyaival élete értelmét, nem is hagy más módot, mint a menekülést Psychének. A végén pedig marad a megsemmisülés és teljes magány. Judit karaktere elég közel áll hozzám. Úgy gondolom, hogy megértem őt és magamra tudom húzni. Saját magamban is folyamatosan harcolok a szabályok ellen, persze követem őket, mert muszáj. Mint mindenki. Néha viszont az embernek le kell lazulnia, kiszakadni a szürke hétköznapok unalmasságából, különben Dukaivá válik. Kicsit szabályt kell szegni, hogy érezzük, hogy élünk.

V.V: Psyché karaktere egyszerre nőies és férfias (női-férfi lélek). Vannak olyan férfi tulajdonságok, amik bennünk rejlenek, mint ahogy a férfi is képes felhozni magából női tulajdonságokat. Hol az egyik oldal kerül fénybe - olyankor a másik árnyékban marad - hol fordítva. A művész egy-egy szerepbe bújik. Azonosul vele. Megéli sorsát, örömeit, nehézségeit és életfeladatát. A történet végén pedig kilép szerepéből, leveszi jelmezét és maszkját. Nőnek lenni is ilyen sorsszerep...

Mondhatjuk azt, hogy mai szemmel nézve is tabukat döntenek meg az általatok megformált karakterek?

B.M: Mindenképp. Bár a mű nem a homoszexualitásra éleződött ki, de mégis, itt két nő kapcsolatáról van szó. Ez sajnos ma még mindig megbotránkoztat egyes embereket. Mi pont nem ezt szeretnénk hangsúlyozni, hanem, hogy teljesen mindegy milyen nemek állnak a két oldalon, az érzelmek ugyanúgy működnek. Minden ember egyenlő. Személy szerint eléggé elszomorít, hogy manapság ez még mindig ilyen felkavaró az átlagnak. Ezért is örülök, hogy egy ilyen szerepben próbálhatom ki magam.

V.V: Igen. A legtöbb ember még mindig a társadalmi elvárásokhoz méri magát. De hiszen ezek az "örök szabályok" is csak előítéletek. Amíg csak, mint nőre nézek, vonzol vagy taszítasz...de ha már megpillantom benned az embert, a társat, a barátot...ez itt a lényeg.
kép helye

Fotó: Müller Vanessa ( )

Van-e a Tarantellának aktualitása, és ha igen, mit gondoltok, miért?

B.M: Ez egy örökzöld téma. Hiába élünk emancipált világban, azért ma sem könnyű nőnek lenni. Ugyanúgy megvannak a 21. századi Berzsenyik. Legyen az egy erőszaktevő, egy birtokló pár vagy egy szexista főnök.

V.V: Régen a férfi és a nő azt jelentette, hogy EGYÜTT! Aztán ez az egység széttört, és a nőkből sajnos alsóbbrendű lények lettek. Férfiuralom van, mely romokat hagy maga után. S ezt az összetört világot megint a nőknek kell meggyógyítaniuk.

Van-e kedvenc jelenetetek?

B.M: Jó kérdés, mert több is van. De mégis a legközelebb, a legutolsó jelenet áll hozzám. A búcsú. Mikor Psyché elmegy, mert nem tehet mást, mert csak így tudja megóvni magát és Juditot is ettől a kissé már őrült függéstől. Amikor már mindenen túl vagyunk, és nem marad más csak a fájdalom, amit nem is tudsz kimutatni. Csak állsz megsemmisülve. Egy csók az arcra és csak némán bámulunk. Na, ezt a részt nagyon szeretem csinálni, mert minden szövegnél többet mond.

V.V: - Igen. Az elejétől a végéig.
Hrabovszki DiánaA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.04.21 23:15:52, oldal 254 ms