Tényleg van különbség merénylet és merénylet között? Miért?

Vajon mi lehet az oka annak, hogy a párizsi terrortámadás, a tömeges szexuális erőszak után felhördült az egész világ, a majdnem háromnegyed emberiség, a közösségi média a felrobbanás határán volt, annyian posztoltak és hashtageltek, miközben a napokban, az Orlandoban történő szörnyűségről alig-alig hallani valami visszhangot? Sőt. Ha hallunk is, akkor is híres emberektől, celebektől, újságíróktól, az Amerikai Egyesült Államok elnökétől, viszont a hétköznapi emberek úgy tűnik, próbálnak az egésztől elhatárolódni.

Miért van ez így? Talán, mert a központban a homoszexualitás áll, és ez mindent felülír? Nem tudja a többség még mindig, hogy mennyire lehetünk elfogadóak? És egyáltalán, mit jelent ma elfogadónak lenni? Úgy igazán tényleg. Amikor nem csak gyanakvóan nézünk a másikra, hanem meglátjuk benne az embertársat is. Hogy olyan, mint mi, csupán mégsem lehet velünk egyforma, mert az ikrek sem azok belsőleg.

A változatosság gyönyörködtet. Mondják, mi pedig elhisszük, aztán amikor tényleg ott van, hogy el kéne fogadnunk a változást, akkor menekülnénk mindenfele. Miért van ez? Miért tartunk attól, ami más, mint amit már megszoktunk? Miért van az, hogy beleugrunk mindenbe, azt mutatjuk, hogy milyen jófejek és szeretetteljesek vagyunk, aztán pedig a végső kanyarban megfutamodunk, mert nem elég biztonságos? Mire fel kell a biztonság? Hogy ne történjenek ilyenek, mint például Orlando államban? De hogy legyen biztonság, ha egyszerűen elfelejtjük embernek tekinteni egymást? Hogy legyen biztonság, amikor a legtöbb embernek még igenis mindig számít a vallás, a bőrszín, vagy a neme? Hogy legyen biztonság, amikor még mindig ítélkezünk mindenki felett?

Orlandoban azért történt tömegmészárlás egy meleg szórakozóhelyen, mert az elkövető nem bírta elviselni, hogy két férfi csókolózik. Állítólag. Aztán meg ugye, igazából ki tudja miért történt ez pontosan... Lehet, hogy önmagát nem tudta elfogadni ahhoz, hogy a többi emberrel békét kössön. Lehet, hogy megannyi kérdőjel volt a lelkében és szívében, s azt hitte, hogyha másra fogja a probléma forrását, akkor ő megmenekül. Ismerős, nem igaz? Amikor másokra fogunk mindent ahelyett, hogy önmagunkba néznénk. Aztán a későbbiekben mindig rájövünk, hogy ez mekkora marhaság, hogy a másik embertől nem várhatjuk el a feloldozást, de akkor itt és most mikor fogunk rájönni arra, hogy nem hibáztathatjuk azért az embert, mert kit szeret? Mikor fogunk rájönni arra, hogy ha támadóak vagyunk, a homoszexuálisok rettegni fognak, és inkább önmagukat csapják be csak azért, hogy elfogadják őket? Így lesznek meleg férfiakból házas apák, akik vagy soha nem fogják élni azt az életet, amit tényleg saját maguk, vagy 60 évesen rájönnek, hogy ez így mégsem oké, otthagyják a családi fészket és akkor fogják megpróbálni újrakezdeni az egészet?

Azt mondják, az a legfontosabb egy embernek, hogy önmaga legyen. Minden önismereti cuccban ez a legelső mondat, hatszor aláhúzva. De amikor tényleg megpróbálunk azok lenni, akkor miért nézünk egymásra ferde szemmel? S ha együtt érzünk azokkal, akik mások sőt, még szeretjük is őket, akkor miért nem érezzük automatikusnak azt, hogy ezt a világ felé is kommunikáljuk? Talán, ha az emberek csoportosan, ösztönből szeretnének, nem lenne olyan, ami helytelen.

Ha nem lenne olyan, hogy "kisebbség", nem lenne a terrorszervezetnek célpontja. Emberek harca az emberrel. Az aki kirekeszti a másikat, a kirekesztéssel épp a halál közelébe löki bele az ártatlant. Mikor fogjuk már végre fel, hogy rajtunk múlik minden?

Egymásért vagyunk mindannyian. Azért élünk a Földön.
Oly mindegy, hogy kik és milyenek vagyunk.
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.12.11 06:37:22, oldal 242 ms