You know I'm no good

Azt szokták mondani, hogy amikor Winehouse dalait hallgatom, meglátszódik a hangulatomon. Olyanná válok, nem tudatosan, mint aki kényelmesen, lazán, a levegővel karöltve, nem érdekelve semmi és senki, csak ide-oda mozog az élet háttérzenéire. Belesüppedek a dalszövegek súlyába, egy szentimentális világba: egyszerre érzek belül minden érzelmet, amik hirtelen szabadlábra kerültek és vulkánszerűen fogócskáznak egymással, és egyszerre érzem az üresség és a teljesség párosát is bennem. Kilépek magamból, kívülről nézve az egészet úgy, hogy közben tisztában vagyok vele, ezek azok a pillanatok, amikre ha jól vigyázok, választ adhatnak a kérdésekre.

Amikor a róla szóló dokumentumfilmet megnéztük a moziban, a film után pánikroham kapott el, menekültem a levegőre, abbahagyhatatlan könnyzápor tört rám, úgy éreztem, kivágtak belőlem egy darabot, egy nagyobb darabot, és csak azért imádkoztam, hogy tudjak levegőt venni, hogy tudjak újra létezni. Úgy éreztem, mintha magamat láttam volna a képkockákon.

Valahogy ilyen a kapcsolatom a túlságosan nagy biztonsággal. Az emberekkel is. Annyira szeretjük őket, hogy pont ebbe az őrületbe fogjuk felégetni saját magunkat. Aki ugyanígy érzett és érezz a dokumentumfilm vagy csak az énekesnő dalai kapcsán, az érti miről írok. Nekünk a saját angyalunk és démonunk egy s ugyanaz: a szabadságunk. Imádjuk és meghalnánk nélküle, s az a baj, hogy soha sem fogjuk megtudni, melyik az erősebb. Ez a szükséglet az, ami mindig ott lesz magunkban: van, hogy elbújik, van, hogy nem látjuk, van, hogy nem akarunk törődni vele, van, hogy felszínre tör és tombol és irányít, de soha nem szabadulhatunk tőle, a szabadság vad és önkénytelen létezésétől; olyan, mint a levegővétel. Érezni kell a bőrünkön, a vérünkben kell égnie annak, hogy élünk. Hogy mi vagyunk azok, akik saját magunkat irányítjuk, és nem más. Aztán ez néhanap összejön azzal, hogy valaki mellénk lép és megfogja a kezünket, hogy tartsunk vele. Mint ahogy Amy Winehousenál is, Blake Fielder-Civil képében. S akkor nagy harcokkal is, de megtesszük. Függővé válunk azoktól, akik az első, második, és negyedik után sem mondanak nekünk búcsút, hanem maradnak. Nem azzal magyarázzuk, hogy azért teszik ezt, mert szeretnek minket, hanem hősként tekintünk rájuk, mazochista védőburkok, akik nem érzik a vesztüket. A szeretet hősiesség. Winehouse szerint pedig veszett ügy; "Love is a losing game".

Elveszett hősök. Elveszett hős minden szerelmes: mélyen beleugrunk a rózsaszínbe, s a végéig olyan érzésünk lesz, mintha az elveszettségben élnénk párban, sosem tudva a következő lépést, mégis ez tesz minket boldoggá. Jobb esetben. A szerelem szétszakít, magához húz, s ha függővé válsz, akkor lebomlanak a határok. Csak ő lesz, még te sem, csak ő. Ebben tévedt el... Meg abban, hogy olyanok voltak, akárcsak az ikrek. S az egyformaságuk vitte Amy-t a halálba... Egyikőjük sem hitte el a másikról, hogy valóban szereti. Tudták, hogy van, hogy létezik, hogy erős kapcsolat van köztük, hogy összetartoznak, de nem hitték el a szerelmüket egymás iránt. Falak, zárkózottság, emberközpontúság - A jót akarták másoknak, és így a kettősükbe bolondultak bele.

Amy Winehouse a végére démonok között élt: a saját démonai között, a szabadság és a biztonság közös metszőpontját, egyensúlyát nem találva, csak látta, hogy van mellette egy szerelem, egy férj, de amikor elhitte egy bizonyos ponton a mélyben ücsörögve, hogy egyedül van, nem számít semmi, nem kapaszkodhat senkibe, akkor onnantól kezdve már nem lehetett megmenteni. Lemondott önmagáról, és ha saját magadat végleg kitörlőd magadból, akkor senki más nem tud rendbe hozni. Az emberi függőség ilyenkor droggá-, és alkohollá változik, magad elől menekülve. Ilyenkor hősök sincsenek, vesztesek se, csak a pusztaság. Akik nem tudnak meglenni (ön)szabadság nélkül, azoknak azaz igazi kötődős szerelem maga a vérre-menő forradalom. De mindig megérkezik.

Sok minden közrejátszott Winehousenál, amiért öt éve már nincs élőként velünk itt a Földön, de miért akarják a negatív hangúak úgy leírni őt, hogy "mindene megvolt, ő meg mégis a drogot választotta, megérdemelte"? Nem kell mindent a drogra fogni, mert az is csak puszta léleklenyomat, puszta eszköz az embernek, amikor már úgy érzi, nincs semmi mása.

Annál lelt boldogságot, akinél nem szabadott volna. Olyan személy talált rá, akinek nem szabadott volna. S túlkésőn fogta fel Winehouse, hogy hogyan találjon vissza. Már túlkésőn érkezett vissza a boldogsága.


Nyugodj békében, Amy,
Tudod, a köztünk lévő dolog elsősorban a félelem, ami összetart. S épp ezért köszönöm. Mindig megmaradsz. Mi már csak ilyenek vagyunk. Szabadon repülsz már felhőtlen boldogsággal a felhőkön?
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.10.22 08:14:50, oldal 374 ms