A magányosságról

Velünk járó dolog ez. A magány.
Néha szétszakít, néha összeszed, de van, hogy csak vele kel az ember minden egyes reggel.
Néha nem olyan erős.
Néha gyengéd.
Néha odafigyel.
Talán épp ez benne a csodálatos. Hogy túlontúl sokszínű, hogy mindig próbálja úgy alakítani a dolgokat, hogy érezd a hiányát, ha nincs veled.
A magány.
Lételem, dilemma, szerelem.
Bár, ha jobban meggondolom nem tudnék nélküle teljesen magam lenni.
Nem tudnék nélküle létezni.
Mégis mi, emberek, mindig csak kiakarjuk öklendezni valakiben azt a tátongó űrt, amit az évek belénk tettek. Amit a magány belénk tett.
De lehet-e magányos az, akit állandóan körülvesznek az emberek? Nem is csak az emberek.
Az érzelmek.
A tömkeleg.
Az egység.
A megbonthatatlanság.

Szeretném hinni, hogy egyszer elmarad nálam is ez csöpögő, hasogató magányosság, mint oly sok embernél. Lemarad, majd a legvégén teljesen kimarad.

Mert ennek így kéne lennie, nem igaz?
Mert mind erre várunk.
Valahol mélyen legbelül csak ez éltet minket.
Hogy elkerüljük a magányt.
Hogy nélküle keljünk fel minden egyes nap reggelén.
H. Szonja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.09.20 11:23:57, oldal 216 ms