Úgy teszek, mintha már mindenki megfigyelne

Szeptember 26-án volt a Pegazusok Nem Léteznek együttesnek a kislemez-premierje, ami jelenleg két számot jelent:"Senkiben sincs erő", és a "Menekülök". Számomra a második szám az, ami szerelem első hallásra. Mindent leír, mindent kimond, ahogy a rejtett kis tudat alattimban történtek a dolgok az elmúlt napokban vagy akár hetekben, csak eddig valahogy száz lakattal zártam le. Bár nem is lezártam, az ajtó mindig nyitva állt neki, egyszerűen csak nem törődtem vele, mert minek, hisz nem számít, csupán a jelen a boldogság s a pillanatok kiélvezése az, ami izgató. Túlságosan szeretjük, hogy igazán érdekeljenek a mélységek.

Hajlamosak vagyunk a felszínen élni. Hajlamosak vagyunk beleőrülni a hajnalba, a nappalokba, a társaságokba, a szociális mindenféle kapcsolatunkba. Hajlamosak vagyunk az életet beteges módon élvezni, hajszolni. Hajlamosak vagyunk hagyni a szívünket, hogy épp a nyaralását töltse valamelyik tengerparti városban, a lelkünket is félig-meddig odaküldve. Nehogy unatkozzanak egymás nélkül. Hajlamosak vagyunk önmagunkat kiadva az eszünket kikapcsolni, és megtenni mindent csakúgy, ahogy puffan, ösztönből. A korlátnak dőlve nevetünk a szürkeségbe, ami már túlcsordul valami giccses színkavalkádba, miközben mellettünk szívják a cigarettákat, s a random-ölelésekben veszünk el. Nem gondolkodunk semmin, és nem érzünk semmit.

A Pegazusok éreznek. És mesélnek. Minden egyes szavukkal, ritmussal, és szünettel. Összegyűjtik magukban egymást, átvészelik, ordítanak a különválásban, kérdőjeleket látnak mindenhol, semmit sem értenek, aztán lassan hagyják, hogy mindent megértsenek. Vagy ha nem is rögtön, de rálépnek a megértés útjára. Magukat találni meg, hogy a másik megmaradjon. Így vagy úgy, hisz már nagyobb a kapcsolat, mint a szakadék. Szubjektíven racionálisak.

Ács Eszter, a Színművészeti Egyetem színészszakán tanuló hallgató, és a Pegazusok iszonyat különleges, mély, és egyedi stílusú énekesnője az együttes főlelke. Az ő hangja az, ami nem túlfűtött szívet közvetít, hanem a közönyös hangszíne az, ami lesokkolja az embert - jó értelemben sokkoló. A homlokunkra pöccint, mint egy jó barát, hogy "nézd már meg, mi is zajlik benned, mi is zajlik bennetek, a világban". A közöny az új luxus az érzelmek közvetítésére. S pont ettől a hangszíntől (is) ütősek. Lázár Domonkos pedig a dalszerző-gitáros (itt is). Mondjuk a dalszerzést mind a ketten csinálják, épp ezért szép. Annyira tiszták a szövegek. Tiszták és homályosak, mégis rendíthetetlenül eléd vetítik azokat a képeket, amikbe nem belekapaszkodni, hanem amikkel azonosulni lehet az embernek. Mintha mi, hallgatók írtuk volna őket; annyira a mi jelenünket, múltunkat, vagy épp jövőképünket festi le. Személyesek és tartózkodóak, s mégsem zárkózottak. A koncertjeiken az atmoszféra olyan bensőséges, hogy kapaszkodnod kell a sörödbe, mert különben beleszédülsz.

"Tudom, hogy itt vagy
Tudom, hogy itt se vagy.

Mindenki figyel
Mindenki megfigyel
A szemükbe nézek
Meglátnak minket ha itt maradok

Előled menekülök feléd."

("Menekülök")

Egyszerre szed szét ez a szöveg, és egyszerre rak egybe mindent úgy, hogy teljesen nyugodtnak érzem magamat tőle. Lemeztelenítik magukat, a hallgató pedig jobbra-balra dől, automatikusan mosolyog, miközben eszébe jut egy olyan jelenet a fejében, ami pontról-pontra ráhúzható e szöveg soraira. Valakiről, valahogyan, valamikor. Hiszen kinek nem volt már olyan ember az életében, aki elé feléje menekült? Vagy amikor már éreztük, hogy egy helyiségben minden emberke szeme figyel minket, hogy minden rendben legyen, vagy épp azért, hogy nehogy lemaradjanak valamiről, ami talán fontos lehet végre? Vannak személyek, akik ha már túl fontosak lesznek, egy idő után lehetetlen elengedni őket, és bármerre nézünk, olybá' tűnik, minden szempárban ők léteznek. Akik már tehetnének bármit, mi akkor is ott leszünk, pedig tudjuk belül, hogy menni kéne, és mégis jobban befelé sétálunk a kifelé helyett. Akik random ránk írnak, mi pedig azt vesszük észre, hogy válaszadás közben csakúgy kivirultunk. Akikkel egy kötélen táncolunk; ő az egyik végét fogja, mi pedig a másikat, és tudjuk, hogy elszakíthatatlan, pedig minden másodpercben mozgásban van. Az esték mindig beszédesebbek a nappalnál. A nappal mindig bizonytalanabb az éjszakánál.

A Pegazusok érzelmeket, hangulatokat, a belső állapotokat írják le olyanfajta intenzitással, hogy képtelen vagy más merre nézni. Az övéké vagy, ők meg saját maguké, mégis ez a fajta háromszög az, ami olykor-olykor hiányzik egy együttesből.

A kapcsolatok gondolatolvasási képessége, ugye ismerős? Amikor a másik azt mondja, amire épp abban a pillanatban gondoltál. Amikor azt mondod ki, amire a másik gondolt éppen. Vagy amikor olvasod a messengerben az épp megkapott üzenetet x-től, erre felnézel, és a másik stílszerűen eléd került. Pont ott, pont akkor, pont annál. S te csak elneveted magad és megöleled az illetőt, aki azt sem tudja mi lelt téged, de ez nem is baj, talán ettől gyönyörű az egész. A dolgoktól, amik még meg tudnak lepni. A sorsszerűségtől, hogy mindig a jelek vannak előtérben. Az ilyeneket juttatja eszembe ez a dal. A történéseket, a mélységben lappangó szavakat, az önmagunk és a többiek közti kapcsolódást, ez nem szeretet, ez nem csak szeretet, ez már jóval több annál. A szeretet elmúlhat, de ez a kötődés igazából már sosem. S pont ezért a legveszélyesebb, a legfélelmetesebb, a legkérdőjelesebb, a legbizonytalanabb, és mégis előkelő helyen szerepel a legjobbak listáján. Olyan, mintha mindenki megfigyelne, mi magunk pedig mégis csak annyit tudunk, hogy itt vagyunk. Se több, se kevesebb.

Egyszerre szociális (a szöveg elmesélése Eszter által), és egyszerre tartózkodó annyira, mintha csak ketten lennének és igyekeznének elbújni az emberek tömege elől. Általános észrevétel, hogy az ember társasági lény, mégis néha az átlagnál többször szüksége van arra a szabadságra, amikor emberek nélkül lehet, amikor grimaszolhat rájuk és kinevetheti őket a lakásban, a kanapén ülve vagy a gangon cigarettázva, vagy a metrón csodálkozhat rá ötpercenként, hogy hol az a baj, hogy nincsen senki és hol az a baj, hogy túl sokan vannak. A semmi sem jó igazsága, közben pedig magadban érzed, hogy minden jó, mert itt vagyunk és itt vagytok ti, akik bármikor megláthatnak minket, s nincs ijesztőbb a kiszolgáltatottságnál. Amikor magaddal sem vagy tisztában, és a tömeg el tud bizonytalanítani téged. Akkor mennél, menekülnél, mindig másba, mindig máshoz, csakhogy érezd, csakhogy tisztán nézhess mindenki szemébe, hogy ne kérdéseket kapj, se válaszokat, hanem megértést.

Mostanában azt hiszem, a szeretet is túl nagy luxus lett. A dal is valamiképpen erre megy ki, ezt érzed ki belőle, hogy igazából, nem a szeretetről énekelnek, hanem egymás támaszáról. Nem kell érezned, hogy ott legyél a másiknak. Nem úgy kell érezned, hogy itt legyél valakinek, hogy magadnak legyél. A szeretetnél lassan erősebb lesz a megértés. Belenézel a gondolatokba, beletekintesz a szembe, és mindent megértesz. Pont ezért futunk, hogy visszaérjünk oda, ahonnan elindultunk. Körkörös függőség - lassan már nem is luxus, hanem szociális biztonsági háló a függőség.

"Úgy leszek megnyerő,
Ha veletek bánok, veletek bánok,
veletek bánok el."

(Senkiben nincs erő)

Igen, Lázár és Ács is sokszor mondja, hogy nem éppen pozitív életszemléletű dalokat írnak. De ez nem is baj, mert ettől személyes és őszinte, amit az életben néha beárnyékol a viselkedésünk. Élnek, rohannak, szerelmesek lesznek, szakítanak, berúgnak, veszekednek, emberek között lézengenek, egyedül vannak, erősek, gyengék, gondolkodnak, üresek - a végére pedig dal születik ezekből a momentumokból. Összerakják magukat önmagukért az írásban, hogy másoknak becsomagolják őket és átadják, hogy "tessék, mi ilyenek vagyunk, te mikor mersz önmagad lenni?".

Ez a dal lemondó, és főleg a fenti részlet azt sugallja, hogy az emberek milyen gyarlók és önzőek. Hogy azt hiszik, hogyha másokkal bánnak el, akkor tökéletesek lesznek. Hogy bármerre nézünk, sebeket látunk. És mindig csak egyedül vagyunk. Megjelenik a játszás, de mint önmagunk játéka másokkal és magunkkal szemben is - nincsen partnerkedés.

Lemondó lenne, s mégis felfelé ívelő szám. Ehhez mondjuk kell egy iszonyat erős dob is, ami nem engedi lecsüggedni a hangulatot, hanem fenntartja, és az emberi erejeként tűnik fel. Vagy kell, hogy az ének közben magunk elé képzeljük, ahogy Ács Eszter két sor között elmosolyodik. Mert itt benne van az a mosoly, ami mindannyiunkban ott van, amikor a többiek azt hiszik, hogy legyőztek minket, mi csak azért is felvértezzük magunkat és döntünk és mosolygunk. A mosoly mindenre válasz. A mosoly a legnagyobb erő, és nézzük csak meg a buszon utazó embereket: senki nem mosolyog, pókerarcúak, a tekintetük üres, és úgy érezzük köztük, hogy elgyengültek, hogy fáradtak. Aztán szembesétál velünk egy nevetős bagázs, és látjuk felettük az életenergiáját.

Tessék mosolyogni, emberek!
Varga MajaA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.06.23 16:18:30, oldal 317 ms