Bármi is történik, soha nem szűnünk meg az lenni, akivé születtünk
kép helye

Fotó: ( )

Helyszínek: Argentina 1936, New York 1941, Brazília 1941.

Kultúra és politika. Egy film, ami a német értelmiség, írók, gondolkodók szempontjából mutatja be az akkori németországi helyzetet a világgal karöltve úgy, hogy igazából csupán egy embert tesz a középpontba. Közben pedig csak sejteni lehet, csak tudjuk belül, hogy mi volt akkor a németeknél, a képkockák nem mennek be az országba; Brazíliában és Amerikában maradnak, mégsem látjuk ezt a kettőt valójában. Arra figyelünk, amit a szereplők mondanak, de leginkább arra, ahogyan mondják. A rendező, Maria Schrader, nem megszokott életrajzot akart, nem is korrajzot, hanem egy német zsidó gondolkodó történetén keresztül a többi gondolkodó művész emigrálását az 1938 - 1941-es években. Hogy akkor is menekülni kellett, ha karriered csúcsán voltál: csak azért, mert zsidó vagy. És bárhol máshol világhírű lehetsz és elismert, viszont pont abban az országban nem fogadnak el téged, ahol születtél s felnőttél. Az egészben ez az egyik legszomorúbb, és leghihetetlenebb.

Aki úgy ül be a moziba, hogy a miért kérdésre keresi a választ, az csalódni fog. Sőt, semmilyen kérdésre nem kap választ. Adott egy ember, aki idealista jövőképet lát, aki az írásaiban a pozitív hangulatot és gondolatokat írja le, aki igazán szenvedélyesen hisz a fejlődő és szabad Európában. Amikor majd nem kellenek már országhatárok és útlevelek sem. Tisztában van vele, hogy ezt a nagy világbékét nagy valószínűség szerint ő nem fogja megélni sőt, a kortársai sem, de hisz abban, hogy a jövőben megvalósul. És példának látja erre Brazíliát, mert szerinte ott már, (1936-ban Argentínában és 1941-ben Brazíliában), megtalálták a választ arra, hogy a különféle emberek egymás mellett élhessenek békében és szeretetben. Egyáltalán nem a naiv jelzőt használnád rá, hanem idealista és kész.

Amikor az újságírók a véleményét kérdezik Hitlerről, a közelgő háború esélyéről, és magáról Németországról, ő csak hallgat. Nem beszél se az ország, se Hitler ellen negatívan, még csak ítélően sem. Nem bíráskodik, nem teszi azt, amit mindenki elvárna tőle. Pedig azt hitte, hogy Argentínában az írói konferencián ugyanolyan emberek között, mint ő, vagyis irodalmárok, írók, költők, a kis művészeti élet intelligenciájának elitjei között nem kell feszengenie, mert ugyanúgy gondolkodnak, mint ő. De aztán felszólal az egyik, megemlékezve azokra a német írókra, akiknek emigrálniuk kellett, vagy koncentrációs táborokba menniük, s tudja, hogy egyedül van. Az ő nevében is beszélnek, és csupán annyit tud tenni, hogy a két kezét az arca, a szemei elé teszi, hogy ne lásson semmit. Aztán leveszi a kezét, s azt látja, hogy mindenki felállt, és kezdik őt nézni. A végén tapsolnak, ő is elkezd, de 1mp után rájön, hogy ez neki szól. Mintha a tapssal az együttérzésüket fejeznék ki, de igazából csak álca az egész. Te néző, aki nézed ezt a jelenetet, hirtelen levegőt is elfelejtesz venni, döbbent vagy és érthetetlen és zavart, mint Zweig. Hogy miért kell az embereknek ráerőszakolni valakire a saját elveiket, véleményüket, ha a másik láthatóan nem akarja azt?
kép helye

Fotó: sajtóanyag ( )

Ez a film nem is tudom igazából miről szól. Vagyis nem tudnék egyetlen egy fontos momentumot, üzenetet kiválasztani belőle, hisz annyira összetett, annyira lebilincsel arra a két órára a székbe, amíg forog a kamera, hogy beleveszel a történet súlyába. Olyan hamar vége lett a filmnek, hogy én csak pislogtam, és nem hittem el, hogy tényleg ennyi volt. Egyáltalán nem sikerült hatásvadászra, és propaganda filmnek sem lehet kategorizálni; egyszerűen csak bemutatja egy emigrálni kényszerülő művész utolsó éveit, ami sajnos pont egybeesik a második világháborúval. Hol voltak az országok, az államfők, akik csak messziről nézték Hitler intézkedéseit, de nem szóltak bele? Zweig nem ment bele a játékba: a hazug és képmutatók játékába, inkább tűrt. Tűrte a sok fogadásra járást, ilyen-olyan találkozókat, ilyen-olyan felolvasásokat, ilyen-olyan nagy embereket, mert amíg idehívták, addig segíteni tudott kijutni azoknak, akik még Németországban voltak. Ő volt a biztos pont az emigrálást választó embereknek: mindennap levelek száza érkezett hozzá, vagy a volt feleségéhez, akik azt kérték, Zweig segítsen nekik Amerikába jutni. Ezek miatt is volt tisztában a hazájában dúló helyzettel; mégis volt pillanat, amikor nem tudta, mi is lenne a leghelyesebb. Mindenkinek segíteni? Vagy mérlegelni, hogy kibírná ki az emigrálást, s ki tudna új életet kezdeni egy másik országban, egy másik kontinensen? Azoknak az embereknek ő volt a mentsvára: akár ismerősök voltak, akár csak egyszer futottak össze az életben, akár csak hallomásból ismerték egymást, akár csak kritikusok voltak. Hívhatnánk a hirtelen felbukkanó embereket érdekbarátoknak, de nem lehet ezt félresöpörni ennyivel egy ilyen helyzetben, mert azért írtak levelet neki, mert nem volt más, akinek írhattak volna. S ezt a terhet is tűrte, még ha belülről lelkileg egyre jobban meg is roggyant.

1941-ben, feleségével együtt öngyilkosok lesznek a Brazíliában lévő otthonukban. Az ágyon fekszenek, a tükörből félig engedi őket láttatni a kamera, másik oldalt pedig a többi ott tartózkodó embert mutatja: az egyik felolvassa a búcsúlevelet például. A szolgálólány elmond egy imát az ágy mellett letérdelve. A kutya, akit Zweig kapott a feleségétől és két ottani baráttól, már kivitték rég. A kutya, akinek Zweig úgy örült a teraszon pár nappal előtte, mint egy gyermek, mintha tényleg a legjobb barátját kapta volna meg éppen, s ez a jelenet a film legmeghatóbb része.
kép helye

Fotó: eredeti kép. || culture.hu ( )

Wolfgang Thaler, mint operatőr, rendkívül letisztultan és emberközpontúan filmezett: csak a tényleges lényeget, és semmiféle mellébeszélés nincsen. Látni, hogy a rendezőnek is az emberek voltak a főhangsúly, és csak utána a táj. Hiába vannak éppen az erdőben például, a néző nem tudja levenni a szemét az emberről. Nem tudsz más merre figyelni, csak a párbeszédekre, csak és kizárólag a szövegre sőt, ebben a filmben még a csendnek is hatalmas jelentősége van.

Amíg nézed a filmet, arra a két órára megszűnsz létezni. Mindenhogyan: képletesen, és szó szerint is. Ott vagy te is Zweig mellett, akit nem mellesleg, Josef Hader alakít olyan bitang jól, hogy "hu, azta!". Aki attól fél, hogy kemény történelmet kap vagy egy újabb Hitleres-németországbeli movie-t, az nyugodtan felejtse ezt el, mert ez több, mint önéletrajz, több, mint megemlékezés, több, mint egy időszak felvázolása. Itt emberek vannak, és egy sors belső folyamata: hogyan megy előre rendíthetetlenül úgy, hogy közben át kell élnie a családjától, a hazájától való elszakítást, vagy éppen azt, hogy honvágyuk van a feleségével, de mégsem lehet csakúgy kimondani, mert rögvest jönnének a rossz szájízű kérdések az újságíróktól. Amikor egy ember nem tudja, mit gondoljon a saját szülőhelyéről, de mégis reménykedik egy idealista, boldog békeidőben.

Ha mi most azon vagyunk, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a barátainkat, a haverjainkat, a családtagjainkat az érdekektől, akkor csak gondoljunk bele Zweig helyzetébe, és tegyünk fel egy kérdést magunknak: Mi segítettünk volna annak is, akihez igazából semmi, de semmi közünk sincsen? ITT kezdődik az emberség.

S Zweig a végén úgy búcsúzott Európától, hogy kicsit sem búcsúzott el igazán.

2017.március 23-tól a mozikban!
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2017.11.24 12:17:56, oldal 202 ms