A változatlanban is meg lehet találni a változást
kép helye

Fotó: ( )

Én nem akarok így élni. Ez volt bennem, miközben néztem a filmet, és nem tudnám megmondani, hogy miért jött ez a gondolat a fejembe, hiszen kimondottan semmiféle rossz nincs a "Paterson"-ban sőt. A szerelem tapintható volt, viszont a megszokás még jobban. Az a fajta monoton megszokás, amitől azt hiszem már most menekülni próbálok tudat alatt. Hogy egyszer csak eltűnnek az újdonságok, a megújulások, a meglepetések. Hogy a két ember ott marad egymással szemben, egymás mellett, és a napok ugyanúgy, egyformán telnek el. Hogyan lehet egymáshoz hasonulni anélkül, hogy a végén ne fulladjon meg egyik fél sem az unalomba?

Szokványos, évek óta tartó kapcsolat az övék. Reggel felkelnek, Paterson elmegy dolgozni, mint buszsofőr, a saját titkos füzetébe írja a verseit ebédszünetben, vezetés közben pedig hallgatja a különféle beszélgetéseket az emberek között. Vannak férfiak, akik szerint tudják mit akart az a nő, aki szóba állt velük, de ők nem mentek bele, mert felelősségteljesek s másnap korán keltek a munka miatt. Vannak fiatalok, akik anarchistákról beszéltek, aztán a végén kiderül, hogy:

"- Szerinted vannak még más anarchisták is Patersonban?
- Rajtunk kívül? Ugyan már!"


Van két kis srác, akik egy paterson-i bokszolóról társalognak; a gyermeki bizalom mindent visz. Hogy amíg nem tudnak valamit biztosra, addig mindenben és mindenkiben csak a jót feltételezik. A busz, különféle emberek sajátos élettörténete. Részleteket kapsz az emberi sorsokból, akár zajonganak, akár csendben vannak, mindenki beszél, aztán ezeket a részeket összerakod, és megkapod a város lakosságát, a világ egyik színfoltját, hogy éppen ebben a században, milyenek is az emberek. A buszon utazás önismeret, emberismeret, kapcsolat, egyedüllét, merő pszichológia. Csalódtam volna azt hiszem, ha Jim Jarmusch nem ilyet rendezett volna: nála a bonyolult történetfacsarásnál inkább a karakterek lelki alakulása, egy bizonyos élethelyzet valóságos bemutatása a fontosabb. A személyiségre kell odafigyelni, a többi csak eszköz az élethez. Az operatőr, Frederick Elmes pedig 10/10-es képi világot tesz le elénk. Soha nem túl sok a technika: pont annyira játszik a fénnyel, amennyire épp ott és akkor szükséges. Nincs hiányérzeted, s ez az egész filmre igaz, belesüppedsz a szavakba.
kép helye

Fotó: ( )

A film azzal kezdődik, hogy reggel az ágyban Laura, akit Golshifteh Farahani játssza, azt mondja partnerének Patersonnak, akit viszont Adam Driver, hogy csodálatos álma volt. Azt álmodta, hogy két gyermekük született, akik ikrek. S ez a vonal, ez az ikres szimbólum megmarad a film végéig, mintha csak erre ruházott volna fel minden mást a rendező. Mintha egy jel lenne, vagy éppen bizonyíték az igaz szerelemre, hogy jó helyen vannak, hogy kételkedni ne kezdjen soha, mert megtalálta a helyét. Vagy csak a tipikus férfi félelem kivetését jelenítette meg így a rendező, hogy bármerre jár, bármit is tesz a főszereplő, minden gondolata az ikrekhez megy vissza. És ez a megszokáshoz túlságosan tökéletes magyarázat lenne, de aztán jön egy-két vers, a pillantások, az ölelések, az a férfi tekintet, amiből tudod, hogy a lány teljesen elbabonázta őt és odáig meg vissza van érte, s Adam Driver remekül hozza ezt. Mondjuk, lássuk be, nincs nehéz dolga: Farahani még női szemmel is gyönyörű.

Annyira ellentétes karaktereket formálnak meg, s mégis annyira hiteles, hogy elhiszed, hogy ők a való életben is ilyenek. Van egy befelé forduló férfi, akinek a mindennapjai ugyanúgy telnek: dolgozik, embereket figyel, verset ír, hazamegy, kutyát sétáltat és beül a törzshelyére egy pohár sörre. Az introvertált típus. S van egy lány, aki mindennap mást csinál, lefesti a falat, régi ruhából újat csinál, kitalálja, hogy gitárt fog tanulni s talán ő lesz a következő country énekesnő, sütiket készít eladásra, újdonságokat talál ki a vacsorához, sosem áll meg. Az extrovertált típus. S azt hiszem, pont ezért szép. Mert egymásért úgy lépnek ki a komfortzónájukból, hogy nem adják fel önmagukat.

"Egy másik

Amikor gyerek vagy,
megtanulsz három dimenziót:
magasság, szélesség, és mélység.
Mint egy cipős doboz.
Később hallasz egy negyedik dimenzióról:
Az időről.
Hmm.
Néha, mondják,
ez tud lenni öt, hat, hét...
Munka után,
van egy sör a bárban.
Lenézek a pohár mélyére,
és örömöt érzek."


Az élet körülöttük zajlik, a kocsmában bemutatkozik két pár is: az egyik az idős pultos és a felesége, aki vehemens s csak két percre jelenik meg kiabálva. A másik vonal a fiatalok, amikor a lány már mondja, hogy vége, de a fiú csak megy utána, hogy beszéljenek, mert szereti. A se veled és se nélküled típusú kapcsolat, a pultos viccesen "Rómeó és Júliának" nevezi őket. Ha jobban megfigyeli az ember, mindegyikben megfigyelhető az introvertált - extrovertált típus, talán enélkül nem is működik az egész. Akkor min múlik? Hogy mennyire adják meg magukat a másiknak, miközben a saját szabadságukat sem adják fel igazán? Hogy mind a két félnek van egy élete, csupán élvezik, ha néha összefut ez a két élet, vagy esténként és reggelenként és hétvégénként együtt vannak? Mint Patersonék. És ennyi tényleg elég a boldogsághoz? Végül is, a változást még a legállóbb vízben is meg lehet találni, csak az a kérdés, hogy mennyire éri meg.

Aztán a jegyzetfüzet megsemmisül az összes verssel együtt, de jön egy ember, (hol máshol is, mint egy vízeséssel szemben), azzal a mondattal, hogy van, hogy néha az üres oldalak ajándékok újabb lehetőségekhez. Az új kezdet egy újabb jegyzetfüzet, s Paterson rádöbben, hogy a megszokás nem szűnik meg attól, hogy néha felbukkan egy-egy változás. Attól még mindig visszatalálhatunk magunkhoz, hogy néha leugrunk a hegyről.

× Rendező & Forgatókönyvíró: Jim Jarmusch
× Zenéjét szerezte: Carter Logan
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2017.11.21 03:33:48, oldal 176 ms