Ultra

„Egy barátom azt mondta, három dolognak kell meglennie:
Fejnek, hogy kibírd,
Gyomornak, hogy megemészthesd a látványt,
és fognak, hogy legyen mit csikorgatni.”


Másfélórás film, vagyis dokumentumfilm a futásról. Spartathlon; 36 óra alatt 246 km. De ez nem csak a futásról szól, sokkal több ennél. Éppen hétfőn (egy nappal a vetítés előtt) futás közben a Margitszigeten azt mondtam, hogy mindig érdekes, ha egy filmen az emberek gondolatait vetítik ki, hallatják; természetesen, ha jól csináljak meg. És ezzel itt nem volt probléma, legalábbis nem úgy, hogy negatív visszhanggal jöttél ki a filmről. Persze nem azt mondom, hogy nem lehetett volna kisarkítani még jobban a gondolatokat, mert dehogynem, vagy hogy nem lehetett kicsit kordában tartani a csendben lévő futást a monológokkal a fejben. De dokumentumfilm, tehát életszagú sőt.

Az élet maga. A futás közbeni élet, az emberek karakterével, személyiségével, félelmeivel, múltjával, jelenével, jövőjével, elengedéseivel, döntéseivel, bűntudataival, zavaraival... A futás tényleg egy tükör saját magunk számára, mint ahogy a hétköznapokban az emberek. Futás közben nem menekülhetsz el a gondolatok elől. Nem menekülhetsz el a helyzetből: elfuthatsz, de a végén úgyis utolér. Önmagad mércéje az, hogy meddig jutsz el, hogy végigcsinálod a szakaszt vagy hány kilométernél mondod azt, hogy elég volt. S nem feltétlenül azért marad abba, mert kifutottál az időből vagy feladod: van, mikor azért hagyod abba a futást a vége előtt, mert kibogozhatatlan összevisszaság született benned, vagy épp ellenkezőleg: eltaláltál saját magadhoz. Nem időfüggvénye az önismeret. Emberek, sorsok, jellemek. Felvonultat embertípusokat, hogy kiderüljön, igazából mindenki ugyanazzal küzd: saját maga megtalálásával. Tök mindegy hányszor csinálta végig, vagy hányszor adta már fel a versenyt, futás közben újból es újból előjönnek a belsőnk mélyén megbúvó gondolataink. Persze, önbizonytalanságban, labilisan nem lehet nekiállni, mert lehet, hogy az első 6 km még menne így, de a tízedik már egészen biztosan nehezen. Futhatsz azért, mert az életedből el szeretnél szökni kicsit. Futhatsz azért, mert úgy érzed, csinálnod kell valamit, hogy élhess, hogy bizonyíts. De ezek főleg magunknak szólnak. A futás valamilyen szinten önző egy sport: magadra kell koncentrálnod, hogy energiád legyen. Tisztában kell lenned a határaiddal, mert különben elbuksz. A való életből kell jönnöd, hogy a való életre tudjon nevelni: azt hiszem, ezzel lehet a legjobban megmutatni, hogy a futás nem más, mint ellentétek összefüggése. Egyszerre kötött és szabályok között levő, és egyszerre szabad. Egyszerre önromboló, és egyszerre motiváló. Egyszerre akar mindent az emberből, és egyszerre semmit sem. Minden a te döntésed, senki másé: a tied. S ha ezt nem tanulod meg, bármivel le lehet állítani téged, vagy bármire rá lehet venni, mert nem leszel képes döntést hozni a bizonytalanság miatt. És iszonyat könnyű határozatlanná válni egy pillanat, sőt egy másodperc alatt: erre már csak a hétköznapi valóság is a legjobb példa. Mikor tudod, hogy arra kell menned, mégis emberek az életedből nem hisznek benned, nem mondanak semmit vagy csak rosszat, akkor te nagy nehezen, de előbb vagy utóbb, hátrahagyod azt, amit tenni szerettél volna. Ez nem gyávaság, hanem örökösen folyó megfelelési kényszer. Azt hisszük nincsen, pedig minden szempárban ott van, minden mozdulatban, és minden mondatban. Mindenhol ott van a többi ember mércéje: ha mi nem is, a tömeg körbevesz minket és néha a szuszt is kiszorítja belőlünk. De ahogy Simonyi Balázs az elején megfogalmazza a filmben: „Itt együtt vagyunk senkik.” Akárhonnan jöhet az ember, akármi lehet, fogorvostól kezdve filmesen át az egyszerű munkásig. Futás közben egyek lesztek, ahol nem a munka, nem a múlt számít, és nem az, hogyan tudod manipulálni az embereket, vagy hogy éppen mennyire hogy nem. Az éppen most lévő pillanat az, ami fontos csak. A jellem. Az ember valója totálplánban. Itt nem játszhatod meg magad, és nem űzhetsz játékokat, és tudod, nem is tudnál, mert elkezdesz futni és te leszel. Csak te és a világ. Tér-idő kontinuum megszűnik, új dimenzió alakul. Letisztult világ, énképek, kérdőjelek ponttá rakodása, elengedések, elfogadások, saját magunk jobbá tétele. Olyan tisztaság, mint a levegő, amiben futunk, és az ég, ami alatt futunk.
kép helye

Fotó: mozinet sajtóanyag ( )

Az életből kell jönnöd, hogy a való életre tudjon nevelni. Ki ne futott már volna legalább egyszer a hétköznapokban? A buszhoz, a villamoshoz, a vonathoz való futás is számít, igen, mert nekiindulsz, és nem az jut eszedbe, hogy „úristen”, hanem, hogy elérd azt, amit: a cél lesz a fontos, lobog a hajad, a bőrödön érzed a levegőt, hirtelen azokban a másodpercekben vagy percekben, jelen leszel a saját életedben.

A rendes is ilyen. És ahogy Simonyi Balázs a filmben mondja magának magától: „most mindenkit szeretek. Este már mindenkit utálni fogok, főleg magamat.” Futás közben gyorsabban, intenzívebben váltakoznak a hangulatok, s meg is éljük őket a lehető legerősebben. Nincsenek szélsőségek és álruhák és álcák. Azt kapod, ami van, és birkózzon meg vele mindenki; de mindenki magával vívja a legerősebb harcát. A futás, feltuningolt önismeretkúra.

A saját határainkat bővítjük, a saját mércénket rakjuk egyre előrébb, nem zárkózhatsz be. Sétálhatsz, de van egy időkorlát, amit ha egy perccel is túlléped, avagy egy perccel később is érkezel meg a megállóponthoz, vége van: a Spartathlon már csak ilyen. Kemény munkát igényel, mindenhogyan: Készülsz rá egész évben, és aztán egy lelkiállapoton múlik, magadon múlik, hogy mennyire volt hasznos a felkészülés. Egy sport, amire sosem lehet igazán jól felkészülni: test-lélek-fej. Össze kell állnod. Mint egy El Camino útra.
kép helye

Fotó: mozinet sajtóanyag ( )

„- Japán? Hát úgy nézek ki? (...)
- Hungary.
- Europe?
- Europe? Europe yes. Még Európa. De nyugi, ti sem lesztek sokáig.”


Amikor az esőkabát is beázik, és szakadó esőben, késő éjjel jön rád a „mindenkit utálok, de leginkább magamat” fázis, hogy valójában mit is keresel ott, miért futsz, mi az Isten értelme van az egésznek, akkor nagyon irritálni tudnak az emberek. Vagyis nem irritálni, hanem egyszerűen pokolian negéz magadra erőltetned a lelkes arckifejezést, és nehéz megértened magad a helyiekkel, akik nem is beszélnek angolul, de cukik, mert érdeklődnek és kedvesek, de x kilométer után esőben és éppen próbálsz átlendülni az egész hangulaton, hogy jó lesz ez, csak ki kell bírni, mert ez csupán egy állapot és nem végleges. Elmúlik. A futás türelemre és elmúlásra is tanít. Megtanulod elfogadni, hogy minden egy szempillantás alatt megváltozhat, hogy bármi elmúlik egy másodperc töredéke alatt, és csak te magad vagy biztos meg az, hogy beérsz-e vagy megállsz. Türelemre tanít, hogy meghallgasd a gondolataidat. Hogy megtanulj kikapcsolni. Hogy megtanuld értékelni mindazt, ami körbevesz téged. Hogy megtanuld, a határok benned vannak, és nem másban. Hogy megtanuld a megbocsátást először magadnak: mert attól, hogy a másiktól várod el, még nem leszel te jól sőt. Akkor sem, ha végül ő megbocsát akár ezer év múlva is, amikor igazából már jelentőségét vesztette az egész. Megtanulod irányítani a gondolataid egy bizonyos logikus szinten. Megtanulod, hogy az ember egyenlő, és mindenki a túlélésért küzd, mindenkinek van valami mélysége, mindenkinek van lelke, mindenkinek van múltja, de a cél közös. Túlélve élvezni, és a legjobbat kihozni abból, amit csinál éppen. Futásnál pedig, főleg itt, ebben a versenyben: amíg a cél lebeg a szemed előtt, mármint abból a szempontból, hogy milyen gáz lenne itt és itt kiesni, akkor ki is fogsz esni. Mert nem erről szól. És semminek sem kéne erről szólnia.

Mi mutatja meg a legjobban a kitartást, ha nem az, hogy a negyedik után is megpróbálja lefutni, a verseny hivatalos indulása után indul el, mert ha egyszer sem értél célt a négyből, akkor nem rajtolhatsz el többet, de Bélának azaz álma, hogy Spártától Athénig fusson. És sikerülne is neki, végigcsinálná, a felesége várja különböző pontokon és odaadó, őszinte szerelemmel támogatja. És aggódik érte és kimondja és van pont, amikor már ő nem bírja a feszültséget, de ott van a férje mellett, és hisz benne. S lehet, hogy aztán a sötétben megáll Béla, már alig pár órára csak Athéntól, mert inkább a felesége megnyugtatását válassza az álma helyett, ez lesz nála a legnagyobb katarzis a nézőben. Hogy igen. Vagy egy beteg, beszédhibás fiú, aki a futásban látta az életet, a kiugrási lehetőségét, a szenvedélyét, és a célját. Vagy a német nő, aki a fia halálát próbálja így, terápiásan feldolgozni. Vagy éppen a depresszióból kijőve kezdenek el futni, mert kellett valami, ami helyrerakja.

A futás heroin. Önismeretünk heroinja. De közben tényleg azok lehetünk együtt, akik vagyunk: közösen, önmagunk.
kép helye

Fotó: mozinet sajtóanyag ( )

Szeptember 21-től a mozikban! Viszont addig is premierként lehet látni itt-ott, de HBO GO-n is már fent van elvileg. Érdemes elcsípni!
Varga Maja12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2017.11.24 12:18:06, oldal 182 ms