Néha nehéz

Néha nagyon nehéz élvezni az életet.

Remélem, nem csak én vagyok ezzel egyedül, de bevallom, sokszor elfelejtem, hogy mennyire csodálatos is, ez az egész.
Főleg mikor mosogatok (mert azt igazán utálok), dolgozok (amit imádok ugyan, de néha olyan monoton és inkább egy stégről lógatnám a vízbe a lábam), postán állok sorba vagy bevásárolok és már megint tízezret fizetek egy maréknyi cuccért, miközben egy idős hölgy morog előttem, egy gyerek meg visít két sorral odébb, de úgy, hogy egész Budapest hallja, szegény szülei meg teljesen frusztráltak ettől.

Van az úgy, hogy a hétköznapok tényleg szürkék, borongósak, gondterheltek vagy csak olyan semmilyenek.

Sokszor elfelejtem ilyenkor megrázni magam és csak zombiként megyek az orrom után, rutinból teszem a dolgom, majd hirtelen látok valamit.

Mondjuk egy csillagot az égen.

A 1,5 hónapos, óriási, vérengző tigrisem elcsúszni a frissen felmosott, vizes kövön, miközben valamit trappolva kerget, de aztán felfedezi, hogy nevetek rajta és odajön dorombolni.

Esetleg meghallok egy dalt, a világ legjobb pasija mellett ülve az autóban és egyszerre nyúlunk, hogy felhangosítsuk, majd röhögve énekeljük, hogy: zárjon be a gyár. Olyankor összemosolygunk és aztán megint csak suhan a táj, és a hajunkat szerte szét fújja a menetszél és olyankor jó. Nagyon jó.

Meg olyankor is jó, mikor egy fesztiválon nekiáll esni az eső, az esőkabátom nagyon nincs nálam, de nem is érdekel, mert énekelek és feltartom a fejem, hogy az arcomon landoljanak a cseppek és megszűnik a világ, kikapcsolok teljesen, majd megpillantom a szivárványt és még jobban elvarázsolódok.

Ezekben a pillanatokban pedig kicsit megdorgálom magam, hogy hogyan is vagyok képes elfelejteni mindezt a szépséget, akár csak egy pillanatra is.

Miért olyan nehéz értékelni mindezt? Mi a fene akadályozza meg azt bennem, hogy minden percben mosolyogjak és elégedett legyek? Miért nyomja el a karrierépítés, a csekkbefizetés, az önmegvalósítás azt az érzést, amit igazából mindig éreznem kéne, hogy boldog vagyok és az életem szuper?

Megérdemelnék két büdös nagy pofont magamtól, mert elfelejtem, hogy egészséges vagyok, hogy van mit ennem, hogy van egy ágyam, hogy vannak emberek körülöttem, akiket szeretek, és akik viszont szeretnek, hogy képes vagyok felfogni, milyen ereje van a villámcsapásnak és mégis totálisan el tudok tőle varázsolódni, miközben tátott szájjal bámulom a sötétben, ahogy lecsapnak újra és újra.

Szóval igen, igyekeznem kéne felfedezni, minden pillanatban a csodát, és átélni az életem minden egyes másodpercét, mert nincs időm pazarolni ezeket a pillanatokat.

Az időt nem lehet lefizetni, az idő csak megy és fogalmam sem lehet róla, hogy mennyit kaptam belőle. Mégis mi az, a legjobb esetben 70 év, amit itt tölthetek, ezen a bolygón? Semmi, ha nem élek, ha a rutin, az aggódás, a mindennapoktól való félelem felemészt, ha olyanokkal veszem körbe magam, akik nem érdekelnek, ha pazarlom ezt az időt és nem élek át mindent. Igen még a fájdalmat is meg kell élni, mert még az is jobb, mint a tunya szürkeség.

Néha nehéz élvezni. De meg kell próbálni.

Ám a mosogató már megint tele van és a közös költséget is be kell fizetni. Majd munka után.

Hátha látok ma is valamit.
Sz. EszterA cikk értékelése 5,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2018.09.20 11:25:12, oldal 205 ms