Hogyan tovább?
kép helye

Fotó: ( )

Hol tartok? Hol kellene már tartanom? Mit teszek érte? Mit nem tettem eddig meg a célomért? Hibáztam? Jó úton haladok? Mi van, ha nem is közgazdásznak, hanem fodrásznak kellett volna mennem? Lediplomáztam, oké, de hogyan tovább? Lesz gyerekem? Akarok egyáltalán gyereket? Mi van a munkával? A párkapcsolatom tényleg ideális vagy csak megszoktam? Ilyen életet képzeltem? Mi a következő cél? Hol akarok tartani 5 vagy 10 év múlva?

Millió meg egy kérdés, ami a ma frissen végzett fiatal felnőtteket érint, amin rágódnak és amikre megnyugtató választ sehol se találnak igazán.

A helyzet az, hogy a legtöbben egy feladatként éljük meg azt, hogy be kell fejezni az iskolát, ami nem is csoda, hisz őszintén, hányszor hallottuk, hogy: Az a dolgod, hogy tanulj? Oké, tanultunk, eredménye lett, van egy papír a kezünkben, makogunk legalább egy nyelven, értelmiségi címkét felragaszthatjuk. Aztán mi van?

Kétségek.

Kétségek, hogy helyes irányba indultunk-e el, jól döntöttünk vagy sem. Mert hát miért nem mentem péknek… Vagy miniszternek. Lehetek még eccarvú? Vagy kötelező azt csinálnom életem végéig, amiből diplomáztam? Elvégre, azért koptattam a padot x éven át, nem? De, ha utálni fogom? Ha kiderül, hogy mindenki pöcsfej? Ha én válok tőle pöcsfejjé?

Aztán jön a félelem, hogy mi vár ránk. Néha nem tudjuk, hogy hogyan tovább, miután befejeztük az iskolát.

Én rettegtem attól, hogy diploma után be kell szállnom a mókuskerékbe, hogy fel fog őrölni a valóság. Hisz 8 órát minimum dolgozni kell, bevásárolni, csekket fizetni, főzni, mosni, takarítani, szemetet kivinni. A barátaimnak, akiknek eddig szintén az volt a fő dolga, hogy suliba járjanak, szintén dolgoznia kell, sőt van, aki a felsőoktatás szépséges évei alatt megházasodott és gyereket is vállalt. Tehát minden megváltozott. De így hogy jut időnk, random borozni a Deákon vagy tombolni egy koncerten? Rettegtem, hogy el kell temetnem magam, mert felnőttem. Rettegtem, hogy el kell temetnem őket, mert felnőttek. Hisz a felnőttek csak felnőttes dolgokat csinálnak. Nagyrészt…

Aztán persze, ahogy telik az idő rájövünk, hogy vagy elbasztuk vagy nem. Sajnos a diploma mellé nem jár garancia, hogy ez jó lesz. Innen sínen vagy gyerek, csak haladnod kell tovább egyenesen.

Jó is volna.

De nem, az út pokolian kacskaringós, néha már-már hányunk kell tőle és a fene se tudja, hogy hova vezet. Aki meg tudja biztosra, annak minden elismerésem.
kép helye
Céltalan hajósnak nem kedvez a szél!
Fotó: ( )

Szóval elindultunk az úton, ami franc se tudja merre tart. Közben valahol elvesztjük azokat a céljainkat, amik tényleg csak rajtunk és az általunk befektetett energián múlnak, amik elérhető közelségben voltak.

Bár igazán nem is elveszítjük őket, inkább teljesítjük az elvárt feladatot, de onnan senki nem mondja meg nekünk, hogy hogyan tovább, hogy mi legyen a következő napirendi pont.

Hisz egy diploma, egy nyelvvizsga megszerzése olyan dolog, ami elérhető, ha tanulunk, ha beseggelünk mindent, ha akarjuk, ha nem vagyunk lusták, ha befektetjük az energiát. Ha viszont mindez megvan, és még munkát is találtunk, akkor onnan már nem egyszerű eldönteni mi legyen a következő lépés.

Az én anyukám rendre nyaggatott, miután végeztem és még élveztem a nyarat, mintha szünet lenne, hogy mi a célom az életben, mit szeretnék és bevallom, nagyon sokáig nem tudtam a választ. Kicsit tőle vártam el, hogy mondja meg, ő mit szeretne tőlem, mivel tehetném büszke szülővé, hisz eddig mindig megmondta, hogy mit vár el. A válasz az volt, hogy boldognak akar látni. Hát köszi…. És azt, hogy kell csinálni? Ezt valahogy nem tanították meg semelyik iskolában. Nem tudtam merre tovább és kicsit kétségbe is estem ettől egy időre.

Persze nem csak én vagyok ezzel így, rengeteg embert frusztrálttá tesz, motiválatlanná, sőt ismerek olyat, aki depresszióssá vált attól, hogy nem tudta merre van tovább, az a bizonyos arra.

Érthető, hisz miért is lenne jó kedved, ha nem látod mi a következő állomás, mi az, amibe a kreativitásod, az energiád be tudod fektetni, hisz kell valami, amin gondolkodhatsz ahelyett, hogy jaj, csak ne legyek egy hatalmas csődtömeg, mert az, hogy nézne ki.

Tervezni kell, kellenek új célok, akár olyanok is, amik elérhetetlennek tűnnek rövidtávon, mégis racionálisak. Ne 27 évesen találjuk ki, hogy űrhajósok leszünk, nem fog összejönni és még rosszabbul leszünk tőle. Akkor érezzük magunkat eredményesnek, ha sikerül megvalósítani egyedül a terveink, de kell olyan ember is az életünkben, akivel beszélgetni tudunk a kétségeinkről, akivel tíz perc alatt százszor megváltjuk a világot fejben és aki azt mondja, hogy fel a fejjel, ha valami nem sikerül.

A kudarc alattomosan mindig megbújik a pakliban, de a kudarcot is meg kell tanulnunk kezelni, elfogadni, békét kötni vele, hisz nincs olyan ember, aki még sose vallott kudarcot semmiben, amire persze szintén nem tanítottak meg minket az egyetemen vagy a középiskolában.

Nem könnyű megtalálni a helyünk a világban, felállítani az elvárásokat magunkkal szemben, meghatározni, hogy mi mit akarunk igazán és elindulni a céljaink felé.

Talán erre mondják, hogy igazán sosem fejezhetjük be a tanulást.

Sz. EszterA cikk értékelése 4,0 - 1 darab értékelés alapján.12345

Instagram 
©2014felhasználási feltételek, kapcsolat, 2017.11.21 03:30:46, oldal 185 ms